A vers értelmezése

A költemény első sorai Laura ábrándos melankóliáját próbálják szelíden elhessegetni:

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?

A vers első soraiban, bár szerelmi költeményről van szó, nem a kedves alakját, arcát idézi meg a költő, hanem mindjárt az elején egy kérdés-felelet szerkezetbe helyezi bele a versbeszédet. A szem nemcsak az érzelmeknek, hanem a szellemi látásnak, a bölcsességnek is kifejezője.

A „szemed világa” kifejezés egyébként azt jelenti: szemed fénye, a világ szónak ugyanis „fény” értelme is van. (A köznyelvben is használjuk ezeket a kifejezéseket, pl. elvesztette a szeme világát, te vagy a szemem fénye, stb.)

Ezeket a sorokat tehát a lány bánatos, tűnődő magatartása ihlethette. Ám a költő mindjárt a harmadik sorban bölcseleti általánosságok felé tereli a költemény gondolatmenetét:

Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?

Tehát elsőként azt feltételezi, hogy Laura (vagy akihez itt beszél) az emlékeire gondol, méghozzá szomorú emlékekre.

A „rengedez” hangulatilag nagyon érzékletes szó, amelynek alapszava a reng. A reng szót ma már nem használjuk az eredeti jelentésében, amely a ring szó jelentése. (A ma használatos jelentése a földrengés szóban érhető tetten leginkább.)

A rengedez tehát azt a mozgást jelenti, mikor a könny megül a szempillán, és a szempilla mozgása miatt a könny is reszkető, hullámzó, lágy kis rezgő mozgást végez.

Ez a könny, amelyet a csalódottság szült, vagyis a csalódás könnye, a múlt idők setét virágán rengedez.

Tehát egy múltbeli csalódásról beszél a költő, amely a vers megszólítottját bizalmatlanná teszi a jövővel szemben.

Elképzelhető, hogy Laurának is lehetett egy sikertelen szerelme a múltban, amit a költő közös vonásként könyvelt el kettejük között. De valószínűbb, hogy itt már inkább általánosságban (vagy még inkább önmagáról) beszél.

Tudjuk, hogy Vörösmarty élete szakadatlan harc volt a valósággal. Ő maga az, akinek elérhetetlen vágyai voltak a múltban (gondoljunk az Etelka-szerelemre), ő volt az, aki csalódott, ezért nem mer bízni a jövőben, „sorsának jóslatában”:

Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?

A kérdés azt sugallja, hogy a vers címzettje fél a jövőtől, mert a múltban rossz tapasztalatok érték, valamiben rossz döntést hozott, „csalúton” kereste a boldogságát, azaz tévútra lépett.

A „holdas fátyol” érdekes kép, mely onnan ered, hogy a Holdat gyakran veszi körül egy fátyolszerű, sejtelmes fényudvar, melyen át nemigen vehető ki, mi van mögötte.  A jövőt is ilyen fátyol takarja.

Nagyon fájdalmas dolog lett volna Vörösmarty számára szembenézni Laura szomorúságának valódi okaival (a lány nem szerelmes belé). Így ösztönösen eltereli a verset erről az ingoványos talajról és egy nyugalmasabb, biztonságosabb terepre, egy általános boldogságfilozófia szférájába emeli.

Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.

Kevés az igazán boldog ember, mert az emberek mindig olyasmire vágynak, amit nem kaphatnak meg.

Ezért a romantikus költő, aki fantáziájával, képzelőerejével teremtett remekműveket, itt az ábrándozás, a fantázia ellen foglal állást:

Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.

Ezt a sort a kancsalsággal meg a festett éggel sokan el szokták rontani a vers szavalásakor, mert úgy mondják a mondatot, mintha a kancsalul szó után nem lenne vessző (mely kancsalul festett egekbe néz). Ez esetben azt jelenti a mondat, hogy az eget kancsalul festették, azaz kancsal volt az, aki megfestette, és erre a kancsalul festett égre néz fel az ábrándozó ember.

A helyes hangsúlyozás az, ha a vesszőknél szünetet tartunk, így a kancsalul szó kissé elkülönül, és a festett szót kell megnyomni. A sor ugyanis azt jelenti, hogy az ábrándozó ember kancsalul néz fel a festett egekbe. Tehát nem kancsalul fest, hanem kancsalul néz (az állítmányra vonatkozik a „kancsalúl”).

Ugyanakkor ez egy költői kép, amelynek semmi köze se a kancsalsághoz, se a festéshez, se az egekhez. Miről van itt szó?

Induljunk ki a festett egekből! A festett ég itt a versben olyan, mint a színházban a kulisszák: a néző összetévesztheti a valósággal, azaz a díszletet igazinak gondolhatja.

Erre az álmodozó ember azért érez késztetést, mert ez a kulissza sokkal szebb, mint a valóság. Könnyű elfelejteni, hogy egy festett világról van szó, egy képzeletbeli világról. A merengő ezt a díszletet áhítozva, irigykedve nézi.

És hogy jön ide a kancsalság? A régi magyar szótárakból az derül ki, hogy a 19. században a „kancsal szem” olyan szemet jelentett, amely irigykedő vágyódással néz valamire. Tehát amikor a versben a merengő kancsalul néz a festett égre, olyankor nem szemproblémáktól szenved, hanem irigykedik.

Tehát a „kancsalúl, festett egekbe néz” azt jelenti, hogy valaki irigykedve néz egy festett, nem valódi, de őszerinte a valódinál sokkal szebb világba.

Ennek a sornak tehát a „kancsal” a kulcsszava, de semmi szemhiba vagy ferdén való nézés nincs a jelentésében. Hacsak olyan értelemben nem, hogy a kancsalság a szemtengely ferdesége, az irigység meg a jellem ferdesége (az irigy ember valami alamuszi ferdeséggel nézi a dolgokat, úgy, mintha kancsal volna.)

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!