Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• A merengőhöz keletkezésének életrajzi háttere
• A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
• A merengőhöz szerkezete, verselése, nyelve, költői eszközei
• A vers értelmezése
• Gondolati költemény vagy szerelmes vers?
• Befejezés (Vörösmarty és Laura házassága)

 

 

 

A merengőhöz című vers többek között arról híres, hogy ezt a művet adta Vörösmarty nászajándékul leendő feleségének, Csajághy Laurának. Emellett a magyar szerelmi lírának is egyik legszebb darabja, melyben a legábrándosabb magyar költő hirdet harcot az ábrándok ellen.

Kivételes művészi sikerültségét szállóigévé vált sorai – „Hová merült el szép szemed világa?”, „Ábrándozás az élet megrontója”, „A látni vágyó napba nem tekint” stb. – is jelzik.

A művet Vörösmarty 1843. február végén-március elején írta, és először a Honderü című lapban jelent meg 1844 elején. 1847-ben kötetben is kiadták (Vörösmarty Mihály Minden Munkái, IX. kötet).

A merengőhöz keletkezésének életrajzi háttere

Ahhoz, hogy a verset megértsük, fontos ismerni életrajzi hátterét – melyet maga Vörösmarty se nagyon titkolt különben, hiszen a Laurának alcímet adta a versnek. Ki volt hát Laura és milyen élethelyzet ihlette a művet?

A költő és Csajághy Laura 1841-ben ismerkedtek meg a költő barátjának, Bajza Józsefnek házánál. Laura Bajza feleségének húga volt, és látogatóba jött nővéréhez Pestre.

Vörösmarty, aki negyvenedik életévén túl már lemondott a szerelemről, a fiatal lányt megismerve ismét szerelemre gyúlt, méghozzá annál türelmetlenebb, kétségbeesettebb és felzaklatóbb szenvedéllyel, minél inkább érezte, hogy kora miatt aligha számíthat viszonzásra.

A csupán tizennyolc éves, egyszerű vidéki lányban a költő az utolsó esélyét látta arra, hogy boldogságra találjon. Már-már belenyugodott, hogy a viszonzott szerelem neki nem adatik meg (egész életében csak reménytelen vonzalmak jutottak osztályrészéül), mint arról Késő vágy című verse tanúskodik. De aztán megismerte Laurát.

Azonban teli volt kételyekkel is, mert a lány hozzá képest túl fiatal volt, és nem tudta, joga van-e magához kötni őt: boldog lehet-e a tavasz az ősszel? Szenvedélye azonban túlságosan erős volt, nem tudta legyűrni, így megvallotta barátjának, Bajzának, hogy mit érez Laura iránt.

Az elképedt lány sógorától tudta meg, hogy a híres költő, ez a „nagy ember” nem atyai barátsággal viseltetik iránta, hanem félénk, bátortalan szerelemmel, és egy tüzes fiatalember hevességével esdekel viszonzásért.

Nem nehéz elképzelni, mi játszódhatott le Laura lelkében. Az ország első költőjének szerelmi ostroma meglehetősen zavarba ejtette az amúgy is tartózkodó lányt, aki hosszan halogatta a válaszadást.

A kortársak visszaemlékezései alapján úgy tűnik, Laura tisztában volt vele, hogy mekkora megtiszteltetés érte, ugyanakkor nem volt biztos abban, hogy boldoggá tudná-e tenni a hozzá képest idős férfit, és abban még kevésbé volt biztos, hogy ő maga boldog lenne-e mellette.

Minden jel arra mutat, hogy kezdetben egészen biztosan nem érzett szerelmet Vörösmarty iránt. Tudjuk, hogy váratlanul érte és megriasztotta a költő rajongó szenvedélye.

Közös barátaik általános elképedéssel és udvarias csodálkozással fogadták a lánykérés hírét. Voltak, akik aggódtak a nagy korkülönbség miatt, maga Bajza is a fejét csóválta, Fáy András is aggodalmát fejezte ki. Vörösmarty nem kevesebbet kockáztatott, mint hogy barátai előtt és a világ előtt is nevetségessé válik, amiért Laurára gondolni merészel.

„Hogy Vörösmartynak Lóri kedves arca s szép szemei mindig nagyon tetszettek, azt, miután Lóri igen csinos barna lányka volt, mindenki természetesnek találhatta – írta a házasságot leginkább pártoló Vachott Sándorné Csapó Mari – de hogy a negyvenet több évvel meghaladva kedve legyen nősülni és egy magánál 25 évvel fiatalabb leányt válasszon feleségül, ez, azt hiszem, még azok előtt is különösnek tetszék s meglepő volt, kik lélektanilag is tudták, sőt tapasztalták, hogy a költők eltérnek olykor a mindennapiság útjaitól.”

Ez a fejcsóváló légkör nyilván hatott Laurára, a pro és kontra elhangzó észrevételek talán aggodalmat keltettek benne. Az is elgondolkoztatta, hogy Vörösmarty anyagilag nem állt a helyzet magaslatán. Józan teremtés lehetett, mert barátnői előtt őszintén és elfogulatlan természetességgel megvallotta, hogy a költő nincstelensége a házasság ellen szóló érv.

Ezt az aggodalmat Vachottné igyekezett eloszlatni: „Midőn Lóri némi habozást mutatott, s Vörösmarty szegénysége ellen tőn kifogásokat, mi a jövőre nézve oly meleg hittel biztattuk és bátorítánk, mintha gyermekfejjel e részben előre láthattuk volna, mi évtizedek múlva oly fényes eredménnyel következett be.”

Voltak tehát, akik próbálták rábeszélni a lányt, különösen Vachottné, akit Vörösmarty 1842-ben (ekkor még udvarolt Laurának) egy igen szép verssel jutalmazott barátságáért és támogatásáért (Cs. M. kisasszonynak).

Bár nem tudjuk, mennyi igaz abból, amivel a házasságközvetítő szerepet magára vállaló Vachottné visszaemlékezésében dicsekszik, állítólag olyan érvek is elhangzottak, mint:

„Óh, Lórikám, áldani fog ki érzeni képes, ha Vörösmartyt boldoggá teszed, – mondám barátnémhoz szívem legmélyéből – mégha saját boldogságodat is áldoznád fel érte.”

Vachottné Pál nevű fivére pedig így biztatta Laurát: „Az ő nevével együtt a tiéd is halhatatlan leend, s az utókor még ábrándjaiban is szebbnél-szebb képeket álmodik felőled…”

Ennek a légkörnek, a nagy költő iránt rajongó lelkes barátoknak a szuggesztiója, a családi nyomás és talán a Vörösmartytól két éven át (az udvarlás időszakában) kapott szerelmes versek rábeszélő ereje végül megtette a hatását. Laura igent mondott a házasságra.

Ezután azonban csöndessé, mélabússá, szomorkásan tűnődővé vált. Kedvetlenségét az okozta, hogy ő is boldogságra vágyott, de tudta, hogy ez a vágya sosem válhat valóra. Mint minden fiatal lány, ő is bizonyára az igazi, nagy szerelemről álmodozott, de Vörösmarty iránt nem érzett ilyen szerelmet. Így aztán lemondó szomorúsággal búcsúzott el álmaitól, ábrándjaitól.

Nyilván az sem segített, hogy az eljegyzés hírére az unatkozó társasági emberek nem egy csipkelődő megjegyzést tettek a korosodó vőlegényre. Az egyik fiatal író például, aki egyébként Vörösmarty tisztelője volt, ezt írta a másiknak: „Tudom, az öreg házassága nem újság előtted. Mióta jegyes, már új kalapja is van, s magas sarkú csizmában jár, szinte bánni látszik, hogy a Késő vágyat elénekelte.” (Azt a verset, amelyben az idősödő költő búcsút vett a szerelemtől.)

Vörösmarty tudta, hogy Laura kezével együtt nem sikerült a szívét is elnyernie, ezért jegyességük alatt is tovább folytatta az udvarlást, újabb és újabb versekkel bizonyítva szerelmét (mint például a már elemzett Ábránd).

Menyasszonya lelkiállapotát, általános magatartását, lehangoltságát látva azonban megrettent, félteni kezdte kettejük közös boldogságát. Így fakadt fel lelkéből A merengőhöz című költemény, melyben óva intő, gyengéd szeretettel próbálja rávenni a lányt, hogy ne kergessen ábrándokat.

Ezt a verset magával vitte Pestről a Komárom megyei Csepre, amikor menyasszonyát meglátogatta, és jegyajándékul Laurának adta 1843 márciusában.

Laura állítólag a következő szavakkal fogadta a verset: „Kapott-e valaha leány ennél szebb nászajándékot?”

Olvassuk most el a verset!

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!