A negyedik feltétel az lenne, hogy a „kelet” érje el a „nyugat” kulturális szintjét:

Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
     És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Itt is a világosság mintegy magától terjed nyugatról keletre.

Újra felbukkan tehát a világosság-motívum, méghozzá egy természeti vagy földrajzi képtelenséggel társulva, hiszen a Nap keleten kel fel, nem nyugaton. A régi latin mondás – „Ex oriente lux” – szerint is a világosság keletről jön.

A versben azonban a „világosság” a felvilágosodást jelenti, márpedig a felvilágosodás jelképe, forrása, szülőhazája Franciaország volt.

A nagy francia forradalom afféle napkitörés volt, mely az egész európai polgári fejlődés, az összes többi európai forradalom előfutára, őse. A felvilágosodás tehát olyan „fény”, amely Párizsból kelet felé terjedt, ez földrajzilag is nyomon követhető a térképen (hozzánk 1848 tavaszán ért el).

A francia forradalom az észnek, a rációnak a jegyében folyt le, utána azonban egy olyan filozófia keríti hatalmába a művészeket, mely szerint az ember nemcsak ésszel él, hanem érzelmei, ösztönei is vannak.

Az érzelmeket, az ösztönöket, a sejtelmeket nem lehet logikával megmagyarázni, az érzelmek világa egy kicsit mindig az irracionalitást is jelenti. Ezt az új nagy szellemi áramlatot, a romantikát az ésszel párosított szív határozza meg.

Vörösmarty tehát a felvilágosodás észelvűsége, racionalizmusa mellé odateszi a szívjóság, az önzetlenség, az áldozatvállalás erényét is. A puszta, hideg észt ugyanis ezek a felsőbbrendű érzelmek nemesítik meg. Észnek és szívnek harmóniában kell lennie, ez eredményezhet egy jobb világot.

A lemondás, az áldozatvállalás is inkább a szív tette, mint az észé. Az „áldozni tudó szív” a hazáért való áldozatvállalást jelenti, a költő ugyanis hiányolta az áldozatvállalásra való hajlandóságot az emberekből.

Az ötödik feltételt nem kettő, hanem négy sorban fejti ki Vörösmarty, és tartalmában is ez a legtágabb, a legigényesebb követelés:

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
     És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!”
     S e rég várt követét végre leküldi az ég:

Az egész világnak, a föld teljes népességének össze kell fognia és meg kell egyeznie egymással ahhoz, hogy az eszményi társadalom, a tökéletes emberi világ létrejöhessen.

Ha a föld teljes népessége szót ért egymással és tart egy világtanácskozást, melyen a szebb, emberibb életet követelő kiáltások valami gyújtópontban összegyűlnek, és egy értelmes szóban egyesülnek, ami az „igazság”, akkor leszünk méltóak Gutenberghez.

Természetesen társadalmi igazságosságról van szó, amely a költő szerint az „égnek rég várt követe”, azaz egy új Megváltó. Eszünkbe juthat erről Petőfi, aki szintén beszél az emberiség második Megváltójáról, ő azonban ezt „szabadság”-nak nevezi. A két fogalom ugyanazt az igényt fejezi ki.

Az emberi fejlődés forradalmi lépéseiben a vallás a megváltás tényét tartja jellemzőnek, Vörösmarty az igazság diadalát, Petőfi a szabadság megvalósulását tartja legfontosabbnak. A könyvnyomtatást csak akkor volt érdemes feltalálni, Gutenberget csak akkor lehet méltón ünnepelni, ha Gutenberg találmánya, a könyv ezt a két „Megváltót”, igazságot és szabadságot szolgálja.

Tehát a távoli jövőbe helyezett, utópisztikus elképzelés az eszményi társadalomról csak az igazságosság elve alapján valósulhat meg.

Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
     Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

Ha ez a vágyott, utópisztikus világ eljön, ha a tökéletes társadalmi rend megvalósul, az lesz méltó diadal Gutenberg számára, az állíthat csak méltó emléket találmányának, a könyvnyomtatásnak.

Befejezés

A vers végső soron a költő elégedetlenségét fejezi ki az emberi társadalom állapotával: Vörösmarty úgy gondolja, hogy ez a világ méltatlan Gutenberg szelleméhez, méltatlan az emberi találékonysághoz, amely a könyvek, a könyvnyomtatás feltalálásával a saját tudását sokszorozta meg.

Ez az elégedetlenség, ez a bírálat azonban nem a töprengés, a vívódás hangján szólal meg, nem belső küzdés eredménye. A költő magabiztosan néz szembe a felsorolt nehézségekkel, hisz az emberi összefogásban, a társadalmi bajok orvoslásában.

Vörösmarty később írt nagy gondolati költeményeinek önszemlélő monológszerűségével szemben A Guttenberg-albumba kifelé forduló, retorikus mű, amely társadalomkritikáját az emberiség megvalósítandó programjaként állítja elénk.

Vörösmarty itt még bizakodik, hisz az emberi elme megvilágosító erejében, de később kételyek fogják el. A vers két ideológiai alappillére, a felvilágosodás és az utópista illúziók az öt évvel később írt Gondolatok a könyvtárban című nagy filozófiai költeményben már megrendülnek. Ott már köntörfalazás nélkül fölteszi a kérdést, hogy „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?”

Ugyanakkor A Guttenberg-albumba elődje is a nagy vívódó filozófiai költeményeknek. Megelőlegezi A Gondolatok a könyvtárban és Az emberek központi problémáját, a vagyoni egyenlőtlenség, valamint az uralkodó osztály és a nép közötti ellentét kérdését.