A vers értelmezése

Az első két sor az áltudományok, a babonák megszűnését sürgeti, amely a felvilágosodás egyik első számú követelése (már Csokonai is írt róla Konstancinápoly című versében):

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
     S a kitörő napfény nem terem áltudományt;

A fény-sötétség metaforapár (az éj és a „kitörő napfény” szembeállítása) a felvilágosodásra utal, melynek gondolkodói saját korukat a világosság századának tartották szemben a sötét középkorral.

Másrészt a világosság és a sötétség ellentéte még korábbra, az emberiség kezdetére nyúlik vissza: a teremtéstörténetek kozmogóniája fejeződik ki benne. A Bibliában is azzal kezdődik a lét, hogy „legyen világosság”. A perzsa mitológiában pedig Ormuzd és Ahriman, tehát a sötétség és a világosság, a jó és a gonosz küzd egymással.

Az a remény fejeződik ki ezekben a mondákban és Vörösmarty versében is, hogy egyszer majd a sötétség meghátrál, kifárad az éj, és a jóság, a műveltség, az emberiesség fog uralkodni a világban.

„Hazug álmok papjai”-n Vörösmarty nemcsak az egyházi embereket és az általuk terjesztett babonákat érti, hanem mindenkit, aki olyan eszmét hirdet, amely „álmokat”, tehát illúziókat, hiedelmeket és megalapozatlan reményeket kelt az emberekben, vagyis ámít, hazudik.

Ilyen veszedelem a sarlatánok kártékony tevékenysége is, minthogy az általuk művelt áltudomány a „kitörő napfény”, azaz az értelem, a valódi tudomány köntösébe öltözve fejti ki ártó hatását.

Vörösmarty társadalombírálata tehát erősen felvilágosodás-szempontú, amennyiben az áltudománnyal szemben az igaz tudománytól és a racionalizmustól várja az napfény felderülését, a világosság terjedését. Szerinte ez az első feltétele a jobb, a Gutenberg találmányához méltóbb világ eljövetelének.

Szóhasználata arról árulkodik, hogy abban az utópista illúzióban hitt, miszerint a változások békés úton következnek be: a hazug álmok papjait nem elűzik, nem kiszorítják a világosság erői, hanem maga a sötétség fárad ki, és a babonák, áltudományok maguktól megszűnnek.

A következő két sorban is azt látjuk, hogy a kard kihull az erőszak kezéből (mintegy magától):

Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
     S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;

A jobb világ eljövetelének második feltétele tehát az örök béke megvalósulása, az erőszak megszűnése, a fegyverrel, háborúval megteremtett „jog” és „igazság” megszűnése.

Ez a két sor nyelvi-képi anyagában már dinamikusabb, erőteljesebb, felzaklatóbb. A költő megszemélyesíti az erőszakot („kihull a kard az erőszak durva kezéből”).

A gyilok szót ma már nem nagyon használjuk, de azért az érezhető belőle, hogy a jelentése „gyilkos szerszám, fegyver”.

A költő tehát a gyilkosság fogalmát is megszemélyesíti, méghozzá egy olyan szóval, ami Vörösmarty saját leleménye: nem „cudarítja” a gyilkosság a béke korát.

A „cudar” melléknevet így igeként rajta kívül még senki nem írta le, ez az ő saját szóalkotása. Jelen esetben a „cudarítja” azt jelenti, hogy a „gyilok” a szent jelzővel illetett béke korát elemberteleníti, durvává teszi, megfosztja mindattól, ami a békének a lényege.

A harmadik feltétel a társadalmi igazságtalanság megszűntetését követeli:

Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
     S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;

Szeretné, ha az uralkodó osztály (a „népzsaroló dús”) és a jobbágyság (a „nyomorú pórnép”) közti szembenállás megszűnne.

Nem hirdet vagyonegyenlőséget, csupán arra vágyik, hogy a társadalom minden rétege erkölcsileg emelkedjen fel, nemesedjen meg, „javuljon emberségre”.

Vörösmarty szerint az értelmetlen osztályharc mindkét felet elemberteleníti, dehumanizálja: gazdagot is és szegényt is „barommá”, „ördöggé” tesz, mindenkit lealacsonyít.

Ezzel fontos gondolatot mond ki, eloszlatja ugyanis azt az illúziót, hogy egyedül a „népzsaroló dús” a gonosz és a „nyomorú pórnép” minden tagja tisztességes, emberséges. Nem az, és nem is lehet az, hiszen állati sorban él, „baromból” kell emberré válnia. Önhibáján kívül ugyan, de bűnös.

Az igazi bűnös azonban a „népzsaroló dús”, aki állati szinten tartja, baromként, nyomorúságos állapotban tartja a pórnépet.

A költő a társadalmi átalakulást békésen képzeli el, folyamatos fejlődés eredményeként, ezt csupa olyan ige jelzi, mely a változások spontán bekövetkezésére utal. A nyomorgó pórnép és a népet nyomorgató gazdagok is maguktól javulnak meg, nincs szükség beavatkozásra, a történelem magától mozog előre.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!