A vers kezdő és záró Montblanc-hasonlata ellentétes jelentésű. A záróképben ugyanazok az elemek ismétlődnek, mint a felütésben: hideg, magas hegy, örök hó, nap, amely hiába akarja felolvasztani. Ilyen volt a vers elején a költő szenvedélytelen szíve. A végén ugyanezekből az elemekből más jelentés áll össze.

A záró képben még hidegebb környezet van, mint a felütésben, hiszen a „hosszú téli éjjel” az éjszaka sötétjével egészíti ki az amúgy is hideg, fenséges és magányos környezetet. Az örökös fagy itt még erőteljesebb, mint a nyitó képben volt. Mégis ebben a sokkal hidegebb környezetben a költő szíve ki tud gyulladni: hogyhogy? Nem gondolkozunk rajta, elfogadjuk a változást, mert az érzés őszinte.

Gina felbukkanó emléke lángra gyújtotta a költő szívét, amikor már azt hitte, érzései teljesen kihűltek, meghaltak. Ismét lángra kapott, pedig csak egy emlékről van szó, ráadásul egy méltatlan, távol levő kedves fájó emlékéről.

Gina jelen sincs a versben, csupán a tóból kikelő hattyú hűvös szépségében jelenik meg az egykori fiatal Gina szépsége. Ez a hattyú-kép ünnepi, áhítatos hangulatot kölcsönöz a versnek, amely fölemelő hatást tesz az olvasóra.

A költemény hatását erősítik a zenei elemek, az alliterációk és a jambikus lejtés, mely az elhúzott sorvégekkel ünnepi hangzást ad a versnek.

A Húsz év múlva költői szépsége, formai tökéletessége a mai napig megragadja olvasóit, fölemelően szépnek érezzük, pedig szomorú vers, tele csüggedéssel. Mégsem idegen tőlünk a mondanivalója, mivel egy mélyen érző ember tiszta szerelméről szól. Végső soron arról van szó, hogy egy férfi húsz év megpróbáltatásai után is hűséges marad soha be nem teljesült szerelme tárgyához.

Ez a tántorodást nem ismerő, soha nem gyengülő hűség Vajda János alapvonásai közé tartozhatott: ugyanilyen hűséges maradt a szabadságharc eszméihez az elnyomatás idején, ugyanilyen hűséggel őrizte Petőfi emlékét is. Nemcsak szerelméhez, hanem elveihez is hű volt.

Mélyen érző, tiszta jellem volt; hasonlatai, képei azért olyan meggyőzőek, mert élete is hitelt ad szavainak. Egy becsületes, hűséges emberi szív erkölcsi erejét sugározza ránk a költemény, amely a politikai megalkuvás és erkölcsi züllés idején fogódzót és erőt adhatott az embereknek.

Szomorú, hogy a költő ilyen kietlen, sivár, jeges magányt hordozott a szívében, egy olyan szívben, amely pedig forró szenvedélyekre lett teremtve, és hogy ezt a szívet csak a Montblanc jeges csúcsához hasonlíthatta.