A Montblanc Európa legmagasabb csúcsa, 4000 méternél magasabb hegytömeg, amelyen jéggé fagyva, olvadatlan ragyog az örök hó. Ide ember nemigen tud fölhatolni, ezért emberfölötti csend uralja. Vajda úgy érezte, ez a csend és ez a hideg uralja az ő szenvedélytelen szívét is, így alkotta meg a vers központi motívumát.

A hasonlat alapja, hogy két különböző dolognak, tárgynak a közös vonását kiemelve a két dolgot kapcsolatba hozza egymással. A jeges hegycsúcs gyakori és nagy hatású metaforája a szenvedélytelen szívnek. Hatását az adja, hogy a Montblanc felséges, hideg nagysága és egy kihűlt szív kietlensége összekapcsolódik a képzeletünkben és a kép magával ragadja az embert.

A roppant magasság képzetét Vajda egy elképzelhetetlenül nagy szám képzetével idézi fel: „Körültem csillagmiriád / Versenyt kacérkodik, ragyog”. De hiába ragyognak kacéran a csillagok, ő nem olvad fel többé. Hidegség és nagyság sugárzik az első 2 versszakból, egyfajta hideg nyugalom uralja.

Feltűnhet azonban, hogy a költő később már nem összehasonlítja magát a jeges hegycsúccsal, hanem azonosítja magát vele. A csillagok már nem a hegy körül rajzanak, hanem körülötte. Nem azt írja, hogy úgy kacérkodnak a csillagok a hegycsúccsal, ahogy velem a szépasszonyok, hanem úgy beszél, mintha ő maga lenne a hegycsúcs. Így lett a hasonlatból szimbólum, jelkép.

Itt már nem két dolognak az összehasonlítása történik, hanem azonosítás, úgy, hogy az azonosított két dolog tulajdonságai elegyednek. A szimbólum használata több szabadságot ad a költőnek, mint a hasonlat. (Nem mondhatná azt, hogy az asszonyok úgy kacérkodnak, mint a csillagok, mert hiszen a csillagok nem kacérkodnak. De ha a csillagokat azonosítja az asszonyokkal, akkor ragyoghatnak és kacérkodhatnak is.)

Ugyanakkor van valami vibráló bizonytalanság is a szimbolikus kifejezésmódban: nincs biztos megértés, csak sejtelem és beleérzés.

A köznyelvben is használunk szimbólumokat, de többnyire csak akkor, ha indulatba jövünk vagy valami más nagy érzelem kerít hatalmába. Ha valakire rákiáltunk: „Kutya!”, az is szimbólum, és ha úgy becézzük a kedvesünket: „virágom!”, az is az. Ilyenkor nem hasonlatokat használunk, nem mondjuk, hogy olyan vagy, mint a kutya… Ugyanígy a költő is nagy érzelmi felindulás esetén él a szimbólum eszközével. Mindeközben Vajda azt írja, a szíve szenvedélytelen… Lehet ez igaz?

De feltűnhet az olvasónak az is, hogy valahogy túl hevesen bizonykodik, hogy a szíve kihűlt, valahogy túl sokszor tagad minden hevületet. Az első 2 strófa tele van tagadószavakkal (4 „nem” és 2 „se” van 8 sorban). Ez gyanús, mintha önmagát próbálná meggyőzni a költő. Aztán a sok „nem”-re egy „de” következik, amely eltörli a hideg nyugalmat, többé nincs értelme tagadni.

A 3. strófa első 2 sora még próbálja megőrizni a nyugalom hangulatát: „De néha csöndes éjszakán / Elálmodozva, egyedül –”. A „de” után egy óvatos „néha” áll, aztán az éj csöndje, az álmodozás és magány kifejezése után egy nyugtató gondolatjel következik. Majd felragyog Gina hattyúi szépsége a tovatűnt ifjúság emlékeiből és a költő szíve újra „kigyúl”.

A „tündér tó” az ifjúságot jelképezi, és ez a „tündér” jelző már rajongást érzékeltet, aztán tüzet fog az örök hó, amelyre a felkelő nap ráveti sugarát. A felkelő nap nem emlék, hanem eleven valóság, az el nem múló szerelem tüze, amely a mai napig perzseli a költő szívét.

A vers első és második fele logikailag nem függ össze. Az első fele teljes tagadás és lemondás, a második fele csupa tűz és reménység. Az olvasó mégis elfogadja ezt az ellentmondást, mert érzelmi állapotok váltakozásáról van szó. Tudjuk, hogy nem logikus gondolatmenetet kell követnünk, hanem az érzelmek logikája szerint kell gondolkoznunk.

Márpedig az érzelmek logikája szerint a túlzásba vitt „nem”-ekre igenis következhet egy harsány „igen”. A vers azt mondja el, amit az értelmi logika nem tűr meg, de ami éppen annyira valóság, mint egy logikus gondolatsor. A vers vissza tudja adni az érzelmek hullámzását.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!