Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Ivan Iljics halála (olvasónapló)
9.
Praszkovja Fjodorovna késő éjjel tér vissza, és benéz Ivan Iljicshez, aki nem örül a jöttének. Vele van Geraszim, akit az asszony kiküld azzal, hogy ő majd virraszt. Ivan Iljics aludni küldi a feleségét, aki azt javasolja, vegyen be ópiumot fájdalomcsillapítás végett.
Ivan Iljics megissza az ópiumot, és hajnali 3-ig kábult állapotba kerül tőle. Úgy rémlik neki, mintha egy szűk, mély, fekete zsákba akarnák begyömöszölni, ami szörnyű fájdalommal jár, és nem tudnák egészen bedugni, pedig még segít is annak ellenére, hogy fél. Végül a zsák elszakad, és Ivan Iljics felébred.
Geraszim ül az ágya végében és alszik, vállán Ivan Iljics lesoványodott lábával. Ivan Iljics kiküldi őt, aztán sírva fakad, mint egy gyerek.
„Siratta tehetetlenségét, szörnyű magányát, az emberek kegyetlenségét, Isten kegyetlenségét, Isten nemlétét.” Azt kérdezi, miért kellett idáig jutnia, de nincs válasz.
Végül Ivan Iljics elcsöndesedik, és befelé kezd figyelni a lélek hangjára, amely azt kérdezi tőle, mit kíván. „Hogy ne szenvedjek. Éljek” – feleli Ivan Iljics. A lélek hangja ekkor megkérdezi tőle, hogyan akar élni.
Ivan Iljics válasza, hogy ugyanúgy, mint azelőtt: szépen és kellemesen. A lélek hangja ekkor megkérdezi, hogy éltél azelőtt, mi volt olyan szép és kellemes az életedben.
Ekkor Ivan Iljics végiggondolja az életét és feleleveníti a legjobb perceit. Igen ám, de az, ami akkor kellemesnek tűnt, most jelentéktelennek, sőt, ocsmánynak tűnik. A gyerekkorát leszámítva alig vannak olyan emlékei, amelyek igazán örömteliek, csak a gyermekkorban volt igazi öröme.
„Mihelyt megkezdődött az, aminek eredménye a mai Ivan Iljics volt, az akkor örömnek tetsző emlékek most a szeme láttára olvadtak semmivé, zsugorodtak jelentéktelen, sőt akárhányszor ocsmány mozzanatokká. És minél jobban távolodott a gyermekkortól, minél jobban közeledett a jelenhez, annál jelentéktelenebbek, annál kétségesebbek lettek az örömök.”
A jogtudományi iskolában még érték jó élmények (jókedv, barátság, reménységek) és amikor elkezdett dolgozni, akkor is (szerelem).
De aztán minden összezavarodott, és egyre kevesebb jó érte. A házassága „olyan véletlenül jött létre” és csalódással járt, a hivatal élettelen hely, aztán jöttek az anyagi gondok. Minél előrébb haladt az életében, annál halottabb lett körülötte minden.
Rájön, hogy míg akkor azt hitte, felfelé kapaszkodik, valójában lefelé haladt a lejtőn, és ugyanolyan arányban „fogyott alóla az élet”, most pedig vége van.
Elborzadva arra gondol, nem lehet, hogy az élet ilyen értelmetlen és ocsmány dolog legyen. És akkor eszébe jut, hogy talán nem úgy élt, ahogyan kellett volna.
Ez a gondolat azonban elfogadhatatlan Ivan Iljics számára, hiszen mindent úgy csinált, „ahogy kell”, élete minden tekintetben „korrekt élet” volt. Egyáltalán nem érzi úgy, hogy bűnös lenne, de akkor mivel érdemelte ki ezt a szörnyű büntetést? Miért kell ilyen rettenetes szenvedések közepette meghalnia? Egyre ezen gondolkozik, de a kérdésre nem talál választ.
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!
Hozzászólások
Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Ivan Iljics halála (olvasónapló) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>