8.

Ivan Iljics már nem hisz a gyógyulásban, tudja, hogy az orvosság nem hat. Mosdás után megnézi magát a tükörben, és megijed a saját tükörképétől, ezért a testén inkább már nem néz végig.

Egy-két óra múlva megérkezik Mihail Danyilovics, a háziorvos „frissen, fürgén, hájasan, jókedvűen”. Viselkedése különösen visszatetsző, mert úgy tesz, mintha a betegség nem is volna komoly. Olyan „majd mi mindent rendbe hozunk” képet vág, pedig tudja, hogy ehhez a helyzethez nem illik ez az arckifejezés, de „egyszer s mindenkorra fölvette, és most már nem tudja levetni”.

Nem akarja megérteni Ivan Iljics tekintetét, aki a szemével azt kérdezi: „Hát sose hagyod abba a hazugságot? Nem szégyelled magad?” Fontoskodva megvizsgálja a beteget, és Ivan Iljics aláveti magát a vizsgálatnak, pedig tudja, hogy semmi haszna, ámítás az egész.

Praszkovja Fjodorovna is megjelenik, akit Ivan Iljics már annyira gyűlöl, hogy a csókját is alig bírja elviselni.

Praszkovja Fjodorovna álláspontja nem változott férje betegségével kapcsolatban: ugyanúgy nem bír rajta változtatni, ahogy az orvos sem az arckifejezésén. Panaszkodik az orvosnak, hogy Ivan Iljics nem szedi rendesen az orvosságot és magasra emelteti a lábát Geraszimmal, ami pedig biztos nem jó.

Férjének elmondja, hogy hívatott egy híres orvost, aki tanácskozni fog a háziorvossal a betegségéről. Hogy Ivan Iljicsnek ne legyen joga tiltakozni, gúnyosan hozzáteszi, hogy „ezt is csak a magam kedvéért csinálom”.

Ivan Iljics rájön, hogy a hazugság, amely körülveszi, egyre bonyolultabb. Praszkovja Fjodorovna ugyanis valóban önmagáért tesz mindent, amit férje gyógyulásáért tesz, de olyan hangsúllyal mondja, hogy önmagáért teszi, mintha ez akkora képtelenség volna, hogy csak fordítva lehet érteni.

Amikor megjön a híres orvos, Ivan Iljics megkérdezi tőle, van-e remény a gyógyulásra. Az orvos szerint a lehetőség fennáll, de az a bizakodás, amelyet szavai Ivan Iljicsben keltenek, nem tart sokáig.

Másnap ebéd után Praszkovja Fjodorovna estélyi ruhában, kiöltözve jön be férjéhez, mert színházba készül a gyerekekkel. Közli, hogy lányuk, Liza és jegyese, Fjodor Petrovics is benéznének egy kicsit Ivan Iljicshez, aki beleegyezik.

Liza is kivágott ruhában jelenik meg. „Erős volt, egészséges, szembeötlően szerelmes, és nyilván haragudott a betegségre, szenvedésre és halálra, mert megzavarják boldogságát.”

Bejön Ivan Iljics kis gimnazista fia is, akinek ijesztő kék karikák vannak a szeme alatt, és riadt, részvevő pillantással nézi az apját. Ivan Iljics érzi, hogy „Geraszimon kívül csak Vaszja érti és sajnálja.”

Mind leülnek és csevegni kezdenek, Liza civakodik az anyjával, hogy ki hová tette a látcsövet, mert nincs meg, eközben Fjodor Petrovics a híres francia színésznőről, Sarah Bernhardt-ról kezd beszélni, aki szerepelni fog a darabban.

Ekkor arról támad vita, hogy a színésznő melyik darabban a legjobb, és mindenki jól elvan, amíg Fjodor Petrovics rá nem néz Ivan Iljicsre, mert akkor egyszerre mind elhallgatnak. Ivan Iljics ugyanis maga elé meredve dühöng valamennyiükre.

„Valamiképp helyre kellett hozni, jóvá kellett tenni, de hogyan? Lehetetlenség volt. Valamiképp meg kellett törni a hallgatást. De senki sem szánta rá magát, mind megrémültek, hogy most mindjárt romba dől az illedelmes hazugság, és mindenki előtt nyilvánvaló lesz az, ami van.”

Végül Liza töri meg a csendet azzal, hogy ideje indulniuk, s ekkor mind elmennek. „Amikor kimentek a szobából, Ivan Iljics egy pillanatig úgy érezte, megkönnyebbült: nincs már ott a hazugság – kiment velük együtt –, csak a fájdalom maradt.”

Ekkor behívatja Geraszimot.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!