7.

Amikor Ivan Iljics három hónapja beteg, már mindenki tudja, hogy meg fog halni, és ő maga is tudja, hogy „léte már csak annyiból érdekes másoknak, hogy vajon mikor adja át végre a helyét, mikor szabadítja meg az élőket a tehertől, melyet léte számukra jelent.”

Ópiumot és morfiuminjekciókat kap, mert a fájdalomtól nem tud aludni; külön ételeket kell ennie, amelyeket utál; és külön berendezés meg egy másik személy segítsége kell a székeléséhez, ami nagyon bántja.

Székelései után az edényt mindig egy Geraszim nevű felszolgáló inas hordja ki, aki fiatal, erős, vidám, ügyes, jóindulatú, nyílt arcú parasztlegény. Sugárzik belőle az életkedv, ami mindenki másban zavarja Ivan Iljicset, csak őbenne nem.

Egy nap Ivan Iljics megkéri, hogy segítsen felhúzni a nadrágját székelés után, mert már nincs annyi ereje, hogy egyedül csinálja. Sajnálkozik, hogy Geraszimnak ilyen utálatos feladatot kell adnia, de Geraszim csak mosolyog és azt feleli: „Hogyne tenné meg az ember… egy betegnek.”

Ivan Iljics olyan jól érzi magát Geraszim társaságában, hogy nem akarja elengedni maga mellől.

Megkéri, hogy tegyen egy széket a lába alá, mert jobban érzi magát, ha a lába fel van támasztva. Miközben Geraszim magasra emeli a lábát, hogy rátegye a székre, Ivan Iljics rájön, hogy könnyebben érzi magát, amíg Geraszim fogja a lábát, és amikor leteszi, rosszabbul van.

Ezért megkéri, hogy maradjon vele, és tartsa magasra a lábát, közben pedig beszélget vele. Attól kezdve minden nap magához hívatja és megkéri, hogy tegye a vállára a lábát, és beszélgetnek. Geraszim derűsen, jóságosan és könnyedén teljesíti ezeket a szolgálatokat.

Ivan Iljicsnek legjobban az a hazugság fáj, amibe környezete belekényszeríti: mindenki azt színleli, hogy csak beteg, de nem haldoklik. Ezzel csúfot űznek belőle, és a halálát is – amely egy félelmetes, megrendítő, ünnepélyes esemény – lefokozzák, leszállítják a „vizitjeik, függönyeik, tokhalas ebédeik színvonalára.”

Sőt, úgy tekintenek Ivan Iljics halálára, mintha „holmi véletlen kellemetlenség”, „illetlenség” lenne. Ráadásul annak az „illemnek” a nevében ítélkeznek, „amelynek ő maga is hódolt egész életén keresztül.”

Geraszim az egyetlen, aki nem hazudik, akinek egész viselkedésén látszik, hogy tisztában van a helyzettel, egyszer még ki is mondja: „Mind meghalunk egyszer. Miért ne igyekeznék?” Ezzel azt akarja mondani, hogy azért nem bánja a sok fáradságot, mert egy haldoklóért fáradozik, és azt reméli, hogy amikor ő lesz a halálán, lesz majd, aki érte is megteszi ugyanezt.

A hazugságon kívül az bántja legjobban Ivan Iljicset, hogy senki sem sajnálja, mert senki sem akarja beleélni magát a helyzetébe. Pedig azt szeretné, hogy sajnálják, cirógassák, csókolgassák, sirassák, mintha gyermek volna, és hogy sírhasson és ők vele sírjanak. „Geraszimmal való kapcsolatában volt valami ehhez hasonló, és ezért ez a kapcsolat megvigasztalta.”

Csak Geraszim érti meg a helyzetét és csak ő sajnálja, ezért Ivan Iljicsnek csak Geraszim társasága esik jól.

Néha meglátogatják a kollégái, pl. Sebek bíró, de tőlük Ivan Iljics nem várhat együttérzést és gyöngédséget. Ehelyett szigorú és komoly képpel hivatalos ügyekről kell értekeznie velük, és ezzel megmérgezik az utolsó napjait.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!