6.

Ivan Iljics a lelke mélyén tudja, hogy haldoklik, de nem képes hozzászokni a gondolathoz, nem tudja felfogni, hogy ez lehetséges.

A szillogizmus példamondat jut eszébe, amelyet egy Logika könyvből tanult (a szillogizmus két előzményből és egy zárótételből álló következtetési forma): „Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó.” Ivan Iljics mindig úgy gondolta, ez a tétel csak Kajra igaz, őrá nem.

Igaz, hogy Kaj általában az embert jelenti, de Ivan Iljics nem általában ember, ő más, mint a többiek:

„Kaj valóban halandó, neki valóban meg kell halnia, de én, Ványa, Ivan Iljics, az érzéseimmel, gondolataimmal – én egészen más eset vagyok. Az nem lehet, hogy nekem is meg kelljen halnom. Ez túlságosan borzalmas lenne.”

Valamiért úgy gondolta, ha meg kéne halnia, azt kezdettől fogva érezte volna, egy belső hang megsúgta volna neki. De ő mindig azt hitte, vele ez másképp van, mint Kajjal.

A halál gondolatát hazug, helytelen, beteges gondolatnak minősíti és megpróbálja elhessegetni. A gondolat azonban visszatér, semmilyen más gondolat nem tudja elnyomni.

Ekkor Ivan Iljics elhatározza, hogy a munkába fog menekülni, hogy ne kelljen tudnia arról, amiről nem akar tudni: „csak a hivatallal fogok törődni, hisz egész életemet ennek szenteltem.” igen ám, de tárgyalás közben jön a fájdalom, és már nem tud koncentrálni. Azelőtt éles elméjű, ragyogó bíró volt, most meg belezavarodik a tárgyalásba, alig bírja végigvezetni.

Azzal a tudattal megy haza, hogy bírói hivatása nem tudja eltakarni előle a halál gondolatát, a munka által nem képes „Tőle megszabadulni”.

„Az egészben a legrosszabb pedig az volt, hogy Ő nem is azért vonzotta magához Ivan Iljicset, hogy valamit tegyen, hanem csupán azért, hogy nézze, hogy farkasszemet nézzen Vele, és kimondhatatlanul gyötrődjék tehetetlenségében.”

Tehát bármivel próbálja Ivan Iljics elterelni a figyelmét a halálról, semmi nem segít.

Végül már úgy érzi, bármi jobb, mint a halállal foglalkozni, hát időnként nekiáll átrendezni a szalont, ami feleségének és lányának nem tetszik, de még a velük való vitatkozás is jobb, mint a halálra gondolni.

Aztán felesége rászól, hogy legalább ne ő maga tologassa a bútorokat, hanem az inassal csináltassa, nehogy megint kárt tegyen magában, és akkor Ivan Iljicsnek ismét szembesülnie kell a halál gondolatával.

Ivan Iljics maró öngúnnyal időnként azt gondolja, ezért a szalonért áldozta az életét, hiszen a betegsége azzal az eleséssel kezdődött:

„Itt, ezen a függönyön, mint a vár fokán, vesztettem el az életemet. Hát lehetséges ez? Milyen szörnyű, milyen ostoba! Nem, ez lehetetlen. Lehetetlen, de igaz!”

Bemegy a dolgozószobájába, lefekszik, és egyedül marad a halállal, szemtől szemben, tehetetlenül.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!