5.

Két hónap múlva Ivan Iljics sógora látogatóba jön, és teljesen ledöbben, amikor meglátja Ivan Iljicset. A pillantása nagyon árulkodó, de mondani semmit nem mond.

Amikor Praszkovja Fjodorovna hazaér, öccse bemegy hozzá, Ivan Iljics pedig vizsgálgatni kezdi magát a tükörben, hogy tényleg annyira megváltozott-e. Rájön, hogy igen.

A csukott szalonajtón át hallja, amint sógora azt mondja Praszkovja Fjodorovnának, hogy Ivan Iljics már most úgy néz ki, mint egy halott, teljesen fénytelen a szeme. Praszkovja Fjodorovna szerint ez túlzás.

A sógor megkérdezi, mi baja Ivan Iljicsnek, és Praszkovja Fjodorovna elmagyarázza, hogy nem tudja senki, mert minden orvos mást mond. Nyikolajev (az egyik orvos) ezt, Lescsetyickij (a híres orvos) azt, stb.

Ivan Iljics úgy dönt, elmegy Pjotr Ivanovicshoz, ahhoz a barátjához, akinek orvos barátja van. Elmenőben még feldühíti, hogy felesége szokatlanul jóságosan beszél hozzá.

Ivan Iljics és Pjotr Ivanovics elmennek utóbbinak az orvos barátjához, aki elmondja, hogy szerinte Ivan Iljics vakbelében van valami, de az a valami felszívódhat.

Ivan Iljics hazamegy, most vidámabb, mint máskor. Ebéd után dolgozik, aztán a szalonban is teázik a vendégekkel (Lizanyka jegyese is ott van), majd visszavonul.

Amióta beteg, egyedül alszik egy kis szobácskában a dolgozószobája mellett. Először regényt próbál olvasni, de nem tud figyelni, mert folyton a vakbeléről kell gondolkoznia. Beveszi az orvosságot és hitegeti magát, hogy már jobban is van, most épp nem fáj az oldala. Ám ahogy lefekszik aludni, újra megjelenik a jól ismert fájdalom és a szájában a rossz íz.

„Nem a vakbélről, nem a veséről van itt szó, hanem életről… és halálról. Igen, enyém volt az élet, és most eltűnik, elhagy, és nem tudom visszatartani. Minek áltassam magam? Hiszen rajtam kívül mindenki tudja, hogy meghalok, már csak az a kérdés, hogy hány hét, hány nap múlva… talán most mindjárt. Azelőtt fény volt, ma sötétség. Azelőtt itt voltam, most pedig indulok oda! Hová?”

Ivan Iljics arra gondol, hogy a családja nem veszi tudomásul, hogy ő haldoklik, és ahelyett, hogy sajnálnák, játszanak és szórakoznak (a szalonból behallatszik a nevetgélés és az éneklés).

„Nekik mindegy, pedig ők is meghalnak. Bolondság. Én előbb, ők később, de mindegyikre rákerül a sor. Ők meg szórakoznak. Barmok!” Ivan Iljicset rettenetes düh és keserűség fogja el.

Végiggondolja, hogy kezdődött a betegség: beütötte az oldalát, de aznap meg másnap még minden rendben volt. Csak egy kicsit fájt, azt hitte, el fog múlni. Aztán egyre jobban fájt, aztán orvoshoz ment, aztán jött a félelem, a csüggedés, és megint az orvosok.

Ivan Iljicset iszonyat fogja el a gondolatra, hogy meg fog halni, rosszul lesz, fuldoklik, liheg, ezért gyertyát akar gyújtani, de a gyufát keresve beveri a könyökét az éjjeliszekrénybe, ezért bosszúságában meglöki és felborítja a szekrényt.

Praszkovja Fjodorovna, aki épp a vendégeket kísérte ki, meghallja a zajt és bejön, hogy megtudja, mi történt, de Ivan Iljics csak annyit mond neki, hogy felborította a szekrényt. „Minek szóljak? Úgysem érti.”

Praszkovja Fjodorovna valóban nem érti. Felállítja az éjjeliszekrényt, gyertyát gyújt és javasolja, hogy hívják el Lescsetyickijt, a híres orvost, de Ivan Iljics csak epésen mosolyog és nemet mond.

Praszkovja Fjodorovna ekkor homlokon csókolja, de Ivan Iljics már annyira gyűlöli őt, hogy legszívesebben ellökné magától.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!