4.

Ahogy telik az idő, Ivan Iljics elkezd érezni a hasa bal oldalában valami nyomást, ami még nem fájdalom, de egyre erősödik, és rossz a szája íze is. Emiatt egyre mogorvább, és egyre többet veszekszenek a feleségével. A különbség csak annyi, hogy most már Ivan Iljics kezdi a jeleneteket.

Praszkovja Fjodorovna most már nem ok nélkül panaszkodik férje nehéz természetére. „Eldöntvén, hogy férjének szörnyű természete van, és ezzel elrontotta az ő életét, nagyon megsajnálta önmagát. Minél jobban sajnálta magát, annál jobban meggyűlölte férjét. Halálát kívánta… de mégsem kívánhatta, mert akkor megszűnik a fizetése. Ez még jobban feltüzelte férje ellen.”

Praszkovja Fjodorovna idővel rájön, hogy férje dührohamai az evéssel függnek össze, mert mindig olyankor lesz ideges, amikor ebédelnek. Mivel ez valami beteges állapot, az asszony türtőzteti magát és nem vág vissza Ivan Iljicsnek, aki egy csúnya jelenet után elismeri, hogy valóban ideges, és hogy ennek oka betegség. Praszkovja Fjodorovna azt javasolja, menjen el egy híres orvoshoz.

Ivan Iljics el is megy, de ettől nem lesz okosabb. Az orvos nagyképűsködik, fontoskodik, és csak tudományos szöveget nyom, arra az egyetlen kérdésre, amire Ivan Iljics tudni akarja a választ – hogy mennyire súlyos a betegsége? – nem hajlandó felelni.

Az orvost csak a diagnózis érdekli: vándorvese, idült hurut vagy vakbélgyulladás-e. Végül a vakbél javára dönt, de közli, hogy a vizeletvizsgálat módosíthat a diagnózison. Szavaiból (és abból, amit nem mond el) Ivan Iljics azt szűri le, hogy az állapota súlyos, és nagyon megsajnálja önmagát.

Otthon be akar számolni feleségének a dologról, de lánya benyit, és végül egyikük sem hallgatja végig.

Ráadásul valami hiba csúszik a kezelésbe, mert nem az történik, amit az orvos mondott. Az orvos vagy tévedett, vagy hazudott, vagy eltitkolt valamit. Ivan Iljics ennek ellenére követi az utasításait.

Egyre jobban kezdik érdekelni a betegségek, és nagyon figyel, amikor gyógyulásokról hall történeteket. Orvosi könyveket is tanulmányoz, és próbálja áltatni magát, hogy gyógyulófélben van. A valóságban az állapota lassan, de egyenletesen romlik.

Még abban a hónapban felkeres egy másik híres orvost, aztán egy barátja barátjához fordul, aki szintén orvos, még a homeopátiát is kipróbálja, de semmi nem segít. Minden orvos más betegséget állapít meg és másféle gyógyszert ad, s végül Ivan Iljics már nem bízik egyikben sem.

„Lehetetlenség volt tovább áltatnia magát; valami újszerű és rettenetes ment végbe benne, valami olyan jelentőségteljes, amihez fogható még soha életében nem történt vele.”

Az is bántja, hogy a környezetében senki nem érti meg, vagy nem veszi tudomásul, hogy mi a helyzet: mindenki mindent úgy csinál tovább, ahogy addig. Sőt, feleségének és lányának kifejezetten terhére van a betegségével és a mogorvaságával.

Praszkovja Fjodorovna eldönti magában, hogy „a betegség oka Ivan Iljics maga, ez csak újabb kellemetlenség, amellyel feleségét bosszantja.” Szerinte Ivan Iljics azért nem gyógyul, mert képtelen rá, hogy pontosan betartsa az orvos utasításait.

A bíróságon is furcsán viselkednek Ivan Iljics kollégái. Vannak, akik úgy néznek rá, mintha azt latolgatnák, mikor ürül meg a helye, mások viszont úgy tesznek, mintha semmi baja nem lenne, és még ugratják is a hipochondriája miatt. Különösen Schwarz játékossága visszatetsző, mert viccet csinál Ivan Iljics betegségéből.

Barátai néha eljönnek kártyázni, de Ivan Iljicsnek már az sem tud örömet szerezni, ha jól jár a kártya: rájön, hogy neki mindegy, nyer vagy sem. Ráadásul komorságával barátai hangulatát is elrontja.

Egész éjjel nem tud aludni a fájdalomtól, reggel mégis bemegy a bíróságra, mert ha nem megy, akkor otthon kell töltenie a napot, ami még rosszabb.

„És egyedül kellett így élnie a pusztulás szélén, egyedül, egyetlen lélek nélkül, aki megértette és sajnálta volna.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!