12.

Ekkor kezdődik Ivan Iljics három napig tartó üvöltése, amelyre felesége az első fejezetben panaszkodott, és amely két zárt ajtón is áthallatszik.

Ivan Iljics rádöbben, hogy nincs visszaút, neki vége, és kétsége még mindig nem oldódott meg.

Megint úgy érzi, hogy egy fekete zsákban kapálózik, amelybe egy láthatatlan erő próbálja begyömöszölni. Tudja, hogy nem menekülhet, és hogy minden hiába, egyre közelebb kerül ahhoz, amitől iszonyodik.

De Ivan Iljics nemcsak attól szenved, hogy be akarják gyömöszölni abba a fekete lyukba. Az még rosszabb, hogy nem tud egészen belejutni, méghozzá azért, mert képtelen feladni azt a gondolatot, hogy az élete jó volt. „Életének ez az igazolása tartotta fogva, nem engedte tovább, és minden másnál jobban gyötörte.”

Egyszer csak érzi, hogy egy ismeretlen erő mellbe vágja, aztán oldalba vágja. Ivan Iljics bezuhan a lyukba, és abban a pillanatban megvilágosodik előtte, hogy valóban nem azokat a dolgokat tette meg élete során, amiket kellett volna, de ezt még helyre lehet hozni.

„ígen, mindez nem az volt, ami kellett – gondolta –, de nem baj. Meg lehet tenni azt is, ami kell. Mi az, ami kell?” Ez a kérdés a harmadik nap végén merül fel benne, egy órával a halála előtt.

Ivan Iljics feszülten figyel befelé a válaszra, és akkor megérzi, hogy valaki csókolgatja a kezét. Az történt, hogy kis gimnazista fia beosont az apjához, és ahogy Ivan Iljics üvöltött és hadonászott, keze véletlenül a gyerek fejére hullott. „A kis gimnazista megragadta, ajkához szorította, és sírva fakadt.”

Ivan Iljics kinyitja a szemét, meglátja a fiát és megsajnálja őt. Ekkor odalép a felesége, akinek könnyes az arca és teljesen kétségbe van esve. Ivan Iljics őt is megsajnálja.

„Igen, kínzom őket – gondolta. – Sajnálnak engem, de megkönnyebbülnek, ha már nem leszek.”

Ivan Iljics int a szemével a feleségének, hogy vigye ki a fiukat. Alig van ereje beszélni, de megmondja az asszonynak, hogy sajnálja a gyereket és sajnálja őt is. Aztán bocsánatot kér, de ahelyett, hogy „bocsáss meg”, véletlenül azt mondja: „bocsáss el”, és már nincs ereje kijavítani. De mindegy, mert akinek meg kell értenie, úgyis megérti, gondolja magában.

Ivan Iljics egyszerre megvilágosodik: amit eddig nem értett, most érthető lesz. „Sajnálja őket, úgy kell intézni, hogy nekik ne fájjon. Meg kell szabadítani őket, s magának is meg kell szabadulnia ezektől a szenvedésektől.”

Azt gondolja magában, milyen szép és milyen egyszerű volt a rejtély megoldása. Keresi magában a fájdalmat, amely jelen van, de ő már nem bánja. Keresi magában a halálfélelmet, amely már nincsen sehol. És a halál sincs sehol, helyette világosságot lát és boldognak érzi magát. Mindez egy másodperc alatt zajlik le a számára, környezete számára azonban még két óra hosszat tart haláltusája.

Közvetlenül a halál beállta előtt valaki azt mondja fölötte, „vége”. Ivan Iljics elismétli magában a szót, s azt gondolja, vége a halálnak, nincs többé. Aztán utoljára beszívja a levegőt, és egy sóhajtás közepén elakadva meghal.

Vége