11.

Két hét telik el. ez idő alatt Petriscsev hivatalosan megkéri Liza kezét. Praszkovja Fjodorovna másnap reggel el akarja mondani férjének a jó hírt, de még rosszabb állapotban találja őt: Ivan Iljics hanyatt fekszik, nyög és maga elé mered.

Praszkovja Fjodorovna a gyógyszerekről kezd beszélni, de elakad, mert férje rettentő gyűlölettel néz rá, és azt mondja neki, hagyja őt nyugodtan meghalni.

Ekkor bejön Liza, és Ivan Iljics ugyanígy néz a lányára is. Mikor Liza a hogyléte felől érdeklődik, apja azt válaszolja, hamarosan mind megszabadulnak tőle.

A két nő kimegy, és Liza azt kérdezi anyjától, miért viselkedik úgy Ivan Iljics, mintha az ő hibájuk lenne, hogy beteg, miért kínozza őket.

A szokott időben eljön az orvos, és Ivan Iljics neki is megmondja a magáét: tudja, hogy úgysem tud segíteni, hagyja hát békén.

Az orvos a másik szobában közli Praszkovja Fjodorovnával, hogy Ivan Iljics nagyon rossz állapotban van, és már csak az ópium enyhítheti valamelyest a szenvedéseit, amelyek szörnyűek.

„Az orvos úgy értette, hogy fizikai szenvedései szörnyűek, és ez igaz volt, de még fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése, és ez volt a legnagyobb gyötrelem.”

Ivan Iljics erkölcsi szenvedése aznap éjjel kezdődött. Ránézett Geraszim álmos, jóindulatú arcára, és újra eszébe jutott, hogy hátha tényleg nem úgy élte le az életét, ahogyan kellett volna. Felismeri, hogy mégis igaz az, amit eddig lehetetlennek érzett.

Eszébe jut ugyanis, hogy néha feltámadt benne valami enyhe lázongás azok ellen a dolgok ellen, amiket a legmagasabb állású személyiségek helyesnek tartanak, de mindig azonnal elfojtotta. Hátha az az érzés volt az igaz, és mindaz, amit ő csinált, hamis volt. Munkája, családja, egész életvitele, társadalmi érdekei mind értéktelenek: hiába próbálja védelmébe venni őket, mert akkor értéktelen dolgot védelmez.

„De ha ez így van – gondolta –, ha abban a tudatban kell elmennem a földről, hogy elherdáltam mindent, ami rám bízatott, és már nincs időm helyrehozni, akkor mi legyen?’

Amikor reggel meglátja a feleségét, a lányát és az orvost, még biztosabb lesz benne, hogy semmit nem úgy csinált, ahogyan kellett volna: „mindez óriási, iszonyú csalás volt, amely elfödte az életet meg a halált.” És Ivan Iljics ettől csak még jobban gyűlöli mindannyiukat.

Ópiumot kap, amitől kábulatba zuhan, de mikor magához tér, szenvedései tovább folytatódnak.

Praszkovja Fjodorovna arra kéri, áldozzon meg, és Ivan Iljics beleegyezik, hogy felesége elhívja hozzá a papot. A pap eljön, meggyóntatja Ivan Iljicset, aki könnyezve áldozik meg, mert szenvedései kicsit enyhülnek. Megint reménykedni kezd a gyógyulásban, és azt mondogatja magában, hogy élni akar.

Bejön Praszkovja Fjodorovna, aki megkérdezi, hogy ugye, jobban érzi magát, és megjelenése eszébe juttatja Ivan Iljicsnek, hogy egész élete hazugság volt, s erre a gondolatra megint feltámad benne a gyűlölet, a gyűlölettel együtt pedig újrakezdődik a fizikai szenvedés és visszatér a közeli vég tudata.

Elfordul a feleségétől és azt ordítja, hogy mindenki hagyja őt magára.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 12. oldalra!