10.

Eltelik újabb két hét és Ivan Iljics már nem kel fel, csak magányosan szenved. Egy belső hang megsúgja neki, hogy ez bizony igazán a halál, és hogy a szenvedés csak úgy, a semmiért van.

Betegsége kezdete óta Ivan Iljics mindig ingadozott reménység és kétségbeesés között, de most már csak a halált érzi reálisnak, és azt is tudja, hogy nem menekülhet.

Hiába van sok ismerőse és családja, rettentő magányban tölti utolsó napjait és már csak a múltban él. Egymás után idézi fel emlékeit, először a közelmúltat, aztán egyre távolabbiakat, végül a gyermekkorát, ahol megállapodik. Szinte mindenről eszébe jut egy gyerekkori emlék.

Viszont fájdalmas is a gyerekkorára gondolnia, mert az akkori boldogság annyira elüt a mostani boldogtalanságtól, ezért Ivan Iljics igyekszik magát visszakényszeríteni a jelenbe, ami persze csak kis időre sikerül.

Egy másik emléksor, amivel foglalkozik, betegségének története, de erre is fájdalmas gondolnia, hiszen „minél messzebb nyúlt vissza a múltba, annál több volt az élet. Több volt a jó az életben, és több volt maga az élet.”

Élete kezdetén volt csak jó, aztán egyre gyorsabb hanyatlás következett be, mint az egyre nagyobb sebességgel lehulló kő. „Az élet, egyre növekvő szenvedések sora, egyre gyorsulón repül a vég felé, a legszörnyűbb szenvedés felé.”

Ivan Iljics szeretne szembeszállni a halállal, ellenszegülni, de tudja, hogy az ellenállás lehetetlen, és egyre várja saját szörnyűséges pusztulását. Csak legalább azt tudná megérteni, hogy miért kell így lennie, de nem lehet megérteni.

„Meg lehetne magyarázni, ha azt mondanám, hogy nem úgy éltem, ahogy kellett. De ezt lehetetlenség elismerni!” És Ivan Iljics újra felidézi magában „egész életének törvényes, helyes és ildomos mivoltát” és újra megállapítja, hogy nincs magyarázat.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!