Az írás vázlata:

• Bevezetés
• A szentimentalizmus főbb jellemzői
• A szentimentalizmus főbb alkotói
• A szentimentalizmus társadalmi háttere
• A szentimentális regény
• A magyar szentimentalizmus
• A szentimentalizmus jelentősége

A szentimentalizmus a 18-19. század fordulóján keletkező irodalmi stílus, mely esztétikailag átmenetet képezett a klasszicizmus és a romantika között (ezek egymással szemben álló irányzatok voltak, és a szentimentalizmus a kettő között helyezkedett el).

A „szentimentalizmus” szó eredete: latin sentio = érez, sensus = érzés, érzelem, vagy francia sentiment = érzelem. Nevét arról kapta, hogy a racionalizmus helyett az érzelmeket, a tapasztalatok által kiváltott lelki folyamatokat vizsgálta, elemezte. Az ismeretelméleti irányzatok közül az érzékelést, a tapasztalatot előtérbe állító empirizmusra épült.

A szentimentalizmus a köznyelvben a rendszerint érzékeny léleknek az a sajátossága, hogy a külső hatásokra azok jelentőségét meghaladó erejű érzelmi választ produkál, és ez az érzelem úrrá lesz az egyén akarata felett. Az érzékeny ember hajlamos a melankóliára, és a külvilág minden ütésére, minden megpróbáltatásra kétségbeeséssel és visszahúzódással reagál.

A szentimentalizmus emellett egy esztétikai műszó is, melynek jelentése: érzelmesség. Ezt az elnevezést, mely a szakirodalomban általánosan elfogadott, többen vitatják és az „érzékenység kultusza” megnevezést ajánlják.

A szentimentalizmus nem tartozik az alapvető művészeti irányzatok közé, mert csak rövid időre és csak az irodalomban jelentkezett. Sokan egyenlőségjelet tesznek a szentimentalizmus és a preromantika közé, holott az utóbbi tágabb jelenség: a preromantikába belefér a szentimentalizmus, de fordítva ez nem igaz.

A 18. század második felének irodalmi képlete rendkívül bonyolult, több stílusirányzat keveredik, és ezek nem különíthetők el élesen egymástól. Vonásaik még az egyes alkotók műveiben is keverednek az illető nemzeti irodalom sajátos helyzetétől függően. Ezeknek az összetevőknek csak az egyike a szentimentalizmus.

A szentimentalizmus főbb jellemzői

A klasszicizmushoz képest a legfontosabb szemléletváltást az jelenti, hogy a szentimentalizmus az ember érzelmi lény voltát hangsúlyozta. Nem különült el élesen a klasszicizmustól, de fokozatosan eltávolodott tőle a romantikával rokon stílusjegyek irányába.

A szentimentalizmus legjellemzőbb sajátosságai az érzelmek (szerelem, barátság stb.) előtérbe helyezése, az egyén lelkivilágának minél teljesebb megismerésére való törekvés, a könnyes meghatódásra való fokozott hajlam, a természet és a magány kultusza. Jellegzetes motívumai pl. a sóhaj, a holdfény, a panasz, a sírás.

Jellemzően fellazulnak a műnemi határok, az epika keveredik a lírával (szemben a klasszicizmussal, amely szigorúan elkülöníti a műnemeket). A stílus is oldottabb, zeneibb és átitatják az érzelmek. A hangnem leggyakrabban szelíden mélabús.

Az új irányzat megjelenése a racionalizmus, az ész mindenhatóságába vetett hit megrendüléséről is tanúskodik. A szentimentalizmus az érzelmek fontosságát hangsúlyozza az ésszel szemben, a szentimentális művek lényege a lelki élet felfedezése és ábrázolása.

Az irányzat különösen fogékony a melankolikus kedélyállapotra, az elégikus hangulatra. Az ábrázolt érzelmek közül a legjellemzőbb a bánat, a lelki fájdalom.

Jellemző még a várostól való elfordulás, az elvágyódás a társasági életből és a természetbe való kimenekülés is. A város a társadalmi kötöttségeket jelenti, a természet lehetőséget nyújt a magányra.

A magány a szentimentalizmus felfogásában egyszerre fájdalmas és vigasztaló egyedüllétet jelent, melyet szándékosan keres a sebzett szívű ember, aki azért vágyik magányra, mert az emberek szívtelenek, a társadalom pedig elviselhetetlen.

A természetfelfogás is változott. Míg a klasszicizmus megérteni és uralni akarta a természetet, addig a szentimentalizmus olyan „őshazát” látott benne, amely biztosítja a világ egységét, és amelyben feloldódva az ember is részévé válhat ennek az egységnek.

A szentimentalizmus nem szakadt el a felvilágosodás eszmevilágától, de kiemelten kezelte az egyéniség belső érzelmi gazdagságát. A személyiség kibontakoztatására törekedett, az érzelmek szabad kinyilvánításának igénye hatja át. Ennek következtében sokszor oktalan világfájdalom, önsajnálat uralkodik el az alkotón vagy hősén.

A fájdalmas, szenvedéllyel teli szerelem ábrázolása például gyakran túlzónak tűnik a klasszicizmus mértéktartásához, kiegyensúlyozottságához képest.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!