Második kép

Szereplők: De La Fontaine (főjegyző), Veronika (a börtön tűzmesterének felesége, takarítónő), Ory (vallási főinkvizítor és szentszéki gyóntató), De la Court (fő vizsgálóbíró), Louis Arzellier (jogász), Szervét Mihály

Hely és idő: a franciaországi Vienne, a koronahercegi palota börtönének bűnügyi terme, tíz évvel később

Veronika épp porol, dúdolgat a bűnügyi teremben, jön De la Fontaine a jegyzőkönyv írásához szükséges holmival a hóna alatt.

De La Fontaine és Veronika beszélgetnek. Az asszony elmondja, hogy nem tudnak a férjével aludni, mert a rabok egész éjjel ordítanak a börtönben. A férje az üvöltésükből felismeri, épp melyik vallatószerszámot alkalmazzák náluk.

Veronika elmeséli, hogy aznap reggel visszajött az a kanonok, aki nem bírta asszony nélkül az istenes életet. Kiugrott és megnősült Genfben a reformáltaknál, mert ott szabad a papoknak nősülni. Csakhogy titokban a régi nézeteit is megtartotta, ezért a genfiek visszazavarták a kolostorba.

A feleségét egy barátjára bízva visszajött, de itthon megint nem bírta sokáig a cölibátust, másodszor is kiugrott. Akkor a genfiek már szemmel tartották, és az első keresztvetéskor megint csak átkergették a határon. Itt vannak a nézetei, ott meg az asszony, és mindkettő kedves neki, most mit csináljon?

Veronika megjegyzi, hogy a legfőbb inkvizítor négylovas hintón jött. De la Fontaine azt feleli, megtisztelik az új rabot, fő eretnekhez fő vallató dukál.

Veronika szerint az új rabot a jó barátja jelentette fel. Férje tűzmester a vallatóban, így sok mindent hall. Ő mondja, hogy nincs többé barátság.

Például egy lyoni kereskedőnek levágták a fülét, mert baráti körben valami tréfás dolgot mesélt a pápa törvénytelen gyerekeiről, és valamelyik hallgatója csak félszívvel nevetett, és másnap feljelentette.

Veronika elmeséli, hogy a férje szerint a följelentőket csak úgy lehet megszüntetni, ha megszüntetik a följelentő-hivatalokat. És mond erre egy hasonlatot: ahol szétverik a varjúfészket, a varjak oda többé nem szállnak vissza.

De la Fontaine figyelmezteti Veronikát, hogy az ura már legalább tízévi börtönre valót vélekedett össze.

Ekkor az asszonynak ki kell mennie, mert jönnek a bírák: Ory, Arzellier, De la Court. Előállítják a vádlottat is, aki nem más, mint Szervét, tíz évvel öregebben, civil öltözetben. Nem összetörten érkezik.

Ez már a tárgyalás harmadik napja a vienne-i ítélőszéken, és a bírók Szervétet Michel de Villanovusnak szólítják.

Először megesketik Szervétet a szentírásra, hogy mindenben a tiszta igazat fogja mondani.

Ezután azt kérdezik, hogy Lucianus, alias Kálvin János fegyveres kiszabadításában közreműködött-e.

Szervét elmondja, hogy Kálvint a királynő emberei szabadították ki, és ő a királynővel csak álmában beszélt. Arzellier kíváncsi az álomra, de Szervét válasza olyan furcsa, hogy De le Court azt kérdezi, kezelteti-e magát az álmai miatt.

Szervét azt feleli, ő orvos, így minden pillanatban kezelve van.

Ory leíratja vele saját kezűleg: „én a királynővel csak álmomban beszéltem”. Szervét De la Fontaine asztalához lép és leírja ezt a mondatot. Ory átveszi a papírlapot.

Szervét szerint amikor Isten kiűzte az embert az édenkertből, vigasztalásként egy fügevirágot nyújtott át neki. Ez minden, amit meghagyott az embernek a paradicsomi boldogságból: visszavonhatatlan jogát az álmodozáshoz.

Arzellier szerint Isten ezt sehol se mondta, Szervétnek saját külön szentírása van ezek szerint.

Ory szerint azonban túl kéne lépni Szervét beteges álmain és arról beszélni, hogy a királynőt és hugenottapárti embereit ki értesítette. Szervét szerint Kálvin hírneve értesítette őket.

Ory megkérdezi, találkozott-e Szervét azóta Kálvinnal. Szervét nemmel felel. Elmondja, hogy Kálvin ismeretlen Lucianusból fogalommá vált, a névtelen Villanovus azonban névtelen maradt, és Pierre Palmier érsek úr háziorvosaként dolgozik Vienne-ben tizenkét éve.

Eközben Kálvin egész Genf ura, a Saint Pierre prédikátora, könyvtárnyi tanulmány szerzője, a Biblia fordítója és magyarázója, egyetemalapító és szemináriumindító, prédikátor és a maga teremtette mozgalom vezetője lett Skóciában, Angliában, Hollandiában, Magyarországon és Lengyelországban.

Ory megjegyzi, Szervét milyen áhítattal sorolta fel Kálvin tisztségeit. Megkérdezi, Szervét miért akart Kálvin letartóztatásakor Kálvin helyére állni. Szervét azt feleli, csak tenni akart valamit az érdekében.

Ory felszólítja, hogy sorolja fel az általa írt könyveket. Szervét sorolja: Syruporum universa ratio, Apologetica disceptatio pro Astrologia, In Leonartium… De Ory félbeszakítja, mert ő csak a teológiai témájúakra kíváncsi. Szervét szerint olyan nem létezik.

Ory megkérdezi, olvasta-e Szervét Kálvin Institutióját. Szervét igennel felel. Arra a kérdésre, hogy jutott hozzá, megmondja, hogy egy könyvárustól vette. Arzellier szerint fel kellett volna az árust jelentenie, de Szervét azzal védekezik, hogy nem jelenthet fel mindent, amit olvas.

Ory ekkor megkérdezi tőle úgy, mint Villanovustól, hogy hallott-e egy Szervét nevezetű teológusról.

Szervétben ekkor megfagy a vér, és azt feleli, hallott róla, de nem ismeri.

Ory szerint az illetőt Michel Servetus Villanovusnak hívják, az egyik könyvén ez a név van feltüntetve szerzőként. A könyv címe: A Szentháromság tévelygéseiről.

Szervét igyekszik magyarázatot adni.  Amikor Kálvint letartóztatták Párizsban, ő, Szervét – azaz Villanovus – szégyellte, hogy nem tud rajta segíteni, és hirtelenében ezt a könyvet emelte le Kálvin könyvespolcáról. Azt mondta a hitnyomozó főhadnagynak, hogy ő a szerző, vagyis hogy ő Kálvin, a körözött reformátor.

Ezt a tettét zaklatott lelkiállapotával és ifjonti becsvágyával magyarázza. Húszéves sem volt még, és irigyelte, hogy egész Párizs Kálvin nevét zengi. Végül maga Kálvin igazolta, hogy hazudik, és a hitnyomozó is csak nevetett rajta. Ugye, nem akarja most a bíróság ezt a régi hazugságot komolyan venni?

Akkoriban büszke lett volna, ha olyan híres lehetett volna, mint Kálvin, és őt szabadítják ki a királynő fegyveresei, de ezek csak képzelődések voltak. Sosem hitte volna, hogy Kálvin házigazdáját, Étienne de la Forge urat két hét múlva megégetik.

Ory emlékezteti Szervétet, hogy akkor azt állította, újabb hatalmas munkája készül a nyomdában, a Christianismi restitutio – végül elkészült-e? Szervét előbb tudni akarja, jónak tartják-e a könyvet. Mikor Ory azt feleli, zseniálisnak tartja, akkor Szervét sajnálkozni kezd, hogy milyen kár, hogy nem ő a könyv szerzője.

Ő csak egy tréfás szófordulatként mondta annak idején Kálvinnak: „Institutio? Olvasd majd el a Restitutiót!” De a könyv a képzelet szüleménye volt.

Ory ekkor előveszi a könyv egy példányát, amely állítólag a képzelet szüleménye. Szervét reszketegen belelapoz, és látványosan csodálkozik rajta, hogy a könyv elkészült, pedig ő épp csak megemlített egy ilyen könyvcímet.

Ory kérdéseket tesz fel, hogy hol készült a könyv, kinek a nyomdájában, stb., de Szervét Jákob példázatát kezdi felmondani a Bibliából, mintha megháborodott volna. De la Court és Arzellier kinevetik. Ory teremt csendet kalapácsütéssel.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!