A börtönben

Szereplők: Szervét, Kálvin

Helyszín: a börtön, ahol Szervét magába roskadtan, hangtalanul imádkozik. Az utcáról behallatszó hangok alapján az emberek már gyülekeznek a hitvitára, amely a Saint-Pierre-ben lesz 11 órakor. Valaki azt kiáltja, hogy a libertinusokat és a perrinistákat ne engedjék be a templomba.

Szervét Isten segítségét kéri életének e nehéz órájában. Isten gyújtott lángot őbenne, Isten parancsolta, hogy hirdetnie kell az igazságot.

Szervét szerint a gondolkodó ember a világ világossága. És Isten igazságát még akkor is hirdetni kell, ha az embert megölik érte. Isten azt mondta, nem azoktól kell félni, akik a testet ölik meg, hanem azoktól, akik a lelket a pokolba taszítják.

A Saint Pierre-ből behallatszik a Gályarabok éneke, Szervét csatlakozik a dallamhoz.

Ekkor Kálvin jön be, és megkérdezi, miért énekel Szervét, miért nem a vitára készül. Szervét azt feleli, haladékot kér. Kálvin új időpontot mond: délután 6 óra.

Szervét nehezményezi, hogy Kálvin fanatikusaival töltik meg a templomot, a perrinistákat meg kizárják. Szervét tudja, hogy az ő hívei zárt ajtók mögött reszketnek. Kinek beszéljen akkor ő a templomban, félezer Fárelnek?

Kálvin szerint Szervétnek nem kell aggódnia, mert az egyházi döntőbíróság fog ítélkezni, nem a tömeg. Szervét emlékezteti rá, hogy a bíróság Szókratészt is fölmentette volna, de a fanatikus tömeg kikényszerítette a halálos ítéletet.

„Jaj annak, aki nagyobb sietséggel tanítja az embereket, mint ahogy tanulni képesek” – teszi hozzá, annak kapcsán, hogy Szókratészt olyan dologért ítélték el, amivel megelőzte korát (megtagadta az isteneket). Persze saját magára is gondol.

Kálvin azt javasolja, akkor bízzák a vitát a történelemre, de Szervét ellene veti, hogy a történelem mindig a győztesé: a győztes határozza meg, milyen legyen a vélekedés a múlt eseményeiről, ezért a történelem nem tud igazságot tenni. Túlságosan szubjektív.

Szervét igazságtalannak tartja, hogy Kálvint fegyveres poroszlók támogatják a vitában, miközben ő, Szervét, egy védtelen rab, aki ráadásul nem is akarja Kálvin vereségét, csupán azt akarja megcáfolni, amit Kálvin nézeteiben túlhaladottnak tart.

Kálvint persze bosszantja, hogy a reformációt, amely még le sem győzte a katolicizmust, máris meg akarja reformálni Szervét. Ez olyan, mintha egy félkész házat, ami még föl se épült, máris lebontana.

Szervét emlékezteti Kálvint, hogy Luther még csak 30 éve indította el a reformációt, gyerekcipőben jár még a mozgalom, de Kálvin máris felnőtté és befejezetté akarja tenni azzal, hogy az ő tanai a véglegesek és a jók, több újítás nem fér bele.

Pedig más volt a véleménye az újításról Kálvinnak, amikor Kelemen pápa mondta annak idején Kálvin tanairól, hogy az újítás veszélyes. Most bezzeg, amikor az ő tanait akarják megújítani, Kálvin mondja, hogy az újítás veszélyes…

Kálvint azonban ezek az elvbeli dolgok nem érdeklik, csak az, hogy kívülről az inkvizíció támadja, belülről pedig a széthúzás gyengíti. Neki nincs ideje Szervéttel foglalkozni, mert a német-római császár készül megtámadni Genfet. Ugyanakkor fontos neki, hogy a belső ellentéteket felszámolja, ehhez pedig le kell győznie Szervétet.

Ultimátumot ad Szervétnek: ha felmutatja a könyvét a templomban és kimondja azt a hatbetűs szót, hogy REVOCO, akkor megmenekül a haláltól. Azaz vissza kell vonnia, amit írt, az első betűtől az utolsóig.

Szervét azt feleli, hogy azzal teljes élete munkáját tagadná meg, és semmit se kap érte cserébe. Kálvin válasza: az életét kapja cserébe. Szervét erre azt mondja, semmi értelme élnie, ha meg kell tagadnia azt, ami az élete értelmét adta.

Kálvin szerint azonban Szervét nemcsak az életét menthetné meg könyve visszavonásával, hanem az örök kárhozattól is megmenekülhetne, mert az eretnek tanai miatt biztosan pokolra jut.

Szervét ekkor azt mondja, tegyük fel, hogy tévedett: az még nem jelenti, hogy Kálvinnak igaza van. Mi van, ha Kálvin is téved? Mi van, ha két téves eszme harcol egymás ellen?

Szervét tovább érvel: maga Kálvin bizonyította be 600 oldalon keresztül Institutio című művében, hogy az ember esendő. Akkor ő, Kálvin, ne volna esendő? Honnan tudja azt Kálvin, hogy az ő eszméi valók Istentől, Szervét eszméi pedig a sátántól? Talán rokonságban áll Istennel, talán Isten is noyoni születésű? Miért ne állhatna Szervéttel rokonságban, miért ne lehetne aragóniai?

Kálvin erre csak annyit válaszol, hogy ezek istenkáromló kérdések, és hogy Szervét ilyen kérdéseket tett fel neki 20 éven keresztül.

Szervét szerint az ő kérdései a kutató elme kérdőjelei és kínjai, Kálvin válaszai viszont dogmatikusak, Kálvin a kőtáblák szigorával, alázat nélkül vallja a tanait, és már régóta csak tanít, de tanulni nem tanul.

Kálvinnak elege lesz, azt feleli, Szervét mondja el ezeket a dolgokat a gyülekezet előtt, ott majd válaszol.

Szervétnek nem tetszik, hogy Kálvin úgy viselkedik, mintha az ő zsebében volna a bölcsek köve: mindennek ő a legfőbb válaszadója, amolyan „megmondóember”: maga az egyszemélyes zsinat és az egyszemélyes genfi demokrácia.

Kálvin szerint Szervét csak vádaskodik, de ez nem érv Szervét könyve és tanai mellett. Ugyanakkor kifejezésre juttatja, hogy nagyra tartja Szervét képességeit, és örülne neki, ha egy ilyen képességű ember őhozzá csatlakozna. De ahhoz előbb Szervétnek fel kell adnia a tanait, amelyeket Kálvin tévelygéseknek tart.

Szervét erre keserűen gúnyos lesz: szerinte Kálvin tanítványai számára csak egyetlen vitamódszer létezik: „állításom igaz, mivel a Mester így mondta. Állításod hazugság, mivel a Mester másként mondta.” Köszöni, ő ebből nem kér.

Kálvin szerint Perrin vitamódszere is pontosan ez, csak az ő számára Szervét a Mester.

Azt is elmondja, hogy azért nem kímélheti meg Szervétet, mert tanai elterjedtek, már támogatói is vannak, „megsokasodott”: ahány téves nézet, annyi Szervét Mihály van Genfben.

Ameddig Szervét csak egy magányos tévelygő volt néhány furcsa gondolattal, addig veszélytelen volt, de most már veszélyessé vált, olyan lett, mint egy gondolati járvány, amit meg kell fékezni.

Kálvin megfogadja, hogy meg fogja őt fékezni, és azokat a lelkeket, amelyek érintkezésbe kerültek vele, kifőzi, fertőtleníti. A Saint Pierre-ben fognak vitázni, ahogy Idelette-nek megígérte. Ezzel indulni akar.

Szervét arra kéri, egy szó erejéig még maradjon. Elmondja neki, hogy a könyv, amit megírt, az élete értelme: ő egy a könyvével, mint anya a magzatával. Nem vonhatja vissza, nem lehet magzatgyilkos.

Kálvin erre csak annyit mond, hogy Szervét „magzata” eretnek, amely Isten arcába köpdös.

Szervét azt feleli, őt erről soha nem fogja tudni meggyőzni Kálvin, de azért a félezernyi fanatikus hívével agyon fogja őt veretni. Arra kéri Kálvint, halasszák el a vitát, a nyilvános vitát is örökre. Vagyis ne legyen vita.

Kálvin szerint azonban ez már nem lehetséges, és ekkor kitör belőle az indulat, számon kéri Szervéten, hogy miért jött egyáltalán Genfbe, mikor ő könyörgött neki, hogy ne jöjjön.

Kálvin szerint Isten megbocsáthat Szervétnek, de ő nem, mert Isten hatalmas, ő viszont kényszerpályán van, és csak a kötelesség élteti. Bevallja, hogy nincs semmije, szikrányi öröme sincs az életben, egyedül azért él, mert a kötelesség keresztjét hordozza.

Szervétnek ekkor eszébe jut egy megoldás, és megpróbálja rábeszélni Kálvint, már-már gyermeki naivitással, hogy játsszák meg azt, hogy ő nem is Szervét Mihály, hanem Villanovus, aki megirigyelte Szervét népszerűségét, ezért amolyan gyermeki csínytevésként vitára ingerlő levelekkel kezdte ostromolni Kálvint Szervét nevében.

Azaz Kálvin diáktársa, Villanovus Szervét nevében megjátszott eretnekséggel akarta próbára tenni Kálvin Jánost, azután Kálvin haragos válaszain felbuzdulva beállított Kálvinhoz úgy, hogy Szervétnek adta ki magát, mert újabb vitát akart provokálni – ezúttal személyesen. Puszta kíváncsiságból próbára akarta tenni Kálvin nézeteinek teherbíró képességét.

Azt is mondhatják, hogy mondjuk a zürichiek küldték őt csaléteknek, mert egy-két dologban kételkednek Kálvin tanait illetően. De az éjszaka futár jött Zürichből, és kiderült az igazság: hogy a letartóztatott ember nem is Szervét Mihály, hanem csak egy szélhámos, ezért nem méltó rá, hogy megégessék.

Bizonyítékként mondhatják azt, hogy a vienne-i törvényszék se tudta teljes bizonyossággal megállapítani, hogy Villanovus azonos-e a hírhedt Szervét Mihállyal – ezt De la Fontaine is alátámaszthatja, aki Villanovusként ismerte Szervétet.

Szervét tehát azt kéri Kálvintól, hogy hagyja futni őt, és cserébe megígéri, hogy soha többé nem fog visszatérni Genfbe. Elbujdosik majd valami távoli helyre és sorstársai közt fog élni üldözött eretnekként.

Kálvin ezt a Szervét által kitalált mesét úgy értelmezi máris, hogy ezek szerint Szervét megtagadja a könyvét. Szervét azonban nem a könyvét akarja megtagadni, hanem saját magát akarja letagadni – az más. A könyvet se Szervét Mihályként, se Villanovusként nem hajlandó visszavonni, csak saját magát vonná ki a forgalomból.

Kálvinnak egyáltalán nem tetszik, hogy Szervét hazugság útján akar menekülni, szerinte ez gyávaság, Szervét ezzel lealacsonyítja magát – és őt, Kálvint, ellenfélből cinkostárssá tenné.

Szervét ekkor egész egyszerűen bevallja, hogy fél – fél a tűztől, vagyis a máglya tüzétől.

Kálvin könyörtelenül azt mondja, ha valaha meg fogja siratni Szervétet, csak azért fogja tenni, mert – bár könyvét nem hajlandó megtagadni – saját magát megtagadná.

Szervét azt mondja erre, a titok kettejük között maradna.

Kálvin ekkor emlékezteti Istenre, aki szintén tudja a „titkot”, és aki előtt Kálvin nem fog tudni elszámolni, ha Szervétet futni hagyja. Kálvin tehát úgy érzi, a lelkét adná el azzal, ha ilyen hitvány egyezkedésbe belemenne – azaz lelkiismereti okokból fogja máglyára küldeni Szervétet.

Szervét válaszából kiderül, hogy a könyvét, amelyben megírta az igazságot, sokkal fontosabbnak tartja, mint önmagát: a könyvnek immár saját élete van, és azért nem vonhatja vissza, mert azzal megsemmisítené. De azt szívesen letagadja, hogy ő írta, mert „az igazságnak nem kritériuma, hogy kinek a neve díszlik a homlokán”.

Ezután keserű iróniával Kálvinnak akarja adni a könyvet: tegyen úgy, mintha ő írta volna.

Kálvin erre már csak annyit mond, bolonddá fogja nyilváníttatni Szervétet, és indulni akar.

Szervét ekkor megkérdezi, nem együtt mennek-e a vitára. Kálvin azt feleli, Fárel fog eljönni Szervétért.

Szervét arra kéri őt, hogy menjenek együtt, mert fél Kálvin fanatikusaitól, amilyen Fárel is. Arra is kéri, hogy Fárelt ne hagyja beszélni a vitán, mert ha Fárel megszólal, ő menten a máglyán látja magát.

Kálvin azonban nem hajlandó magával vinni Szervétet, mert a felesége rosszul van, és először őhozzá kell mennie.

Szervét még utoljára emlékezteti Kálvint arra, amit Idelette-nek ígért. Kálvin elmegy, Szervét pedig lélekben készülni kezd a „szabad, nyílt” vitára.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 12. oldalra!