Idő: a 16. század első fele (a reformáció kora)

Időtartam: kb. 20 év, 1533-1553 (az I. felvonás két jelenete között eltelik 10 év, a II. és III. felvonás pedig 10 évvel játszódik az I. felvonás után).

Helyszín: Párizs (1533), franciaországi Vienne (1543), Genf (a reformáció főhadiszállása, tárgyalóterem, börtön, vesztőhely, 1553)

Szereplők: minden fontos szereplő történelmi személy, a főhősök Kálvin János és Szervét Mihály, de élt a valóságban De la Fontaine és Farel is.

A szerző a világtörténelem egyik kiélezett időszakát eleveníti fel, és azokat a kérdéseket vizsgálja, amelyek a 20. század emberét nagyon foglalkoztatták: történelmi haladás és reakció, forradalom és reform, hatalom és erkölcs, forradalmi eszme és gyakorlat.

A műben nem a cselekmény, hanem kifejezetten a párbeszédek dominálnak és a gondolatok a hangsúlyosak, ezért nehéz olvasónapló formájában visszaadni. Érdemes lehet inkább az eredeti művet kézbe venni. Akinek erre nincs lehetősége, annak alább megpróbálom összefoglalni a dialógusok tartalmát, de a mű megértéséhez fontos tudni néhány dolgot, először ezeket tisztázzuk.

Mivel a drámában történelmi személyek szerepelnek, gyorsan tekintsük át, hogy melyik szereplő ki volt, és tisztázzunk néhány fogalmat is, amelyek újra meg újra fel fognak bukkanni a műben!

Szereplők, akik valós történelmi személyek:

Kálvin János (1509-1564): francia származású svájci reformátor, Noyonban született 1509-ben. A reformáció vezéralakja, aki megteremtette Genfben az istenfélő város prototípusát, és azt a genfi egyházszervezetet, amely egész Európában mintaként szolgált a református egyházak megalakulásához. Teológiai és egyházszervező munkájáról nevezetes, 26 évesen írta főművét: Institutio Christianae religionis („A keresztény vallás rendszere”). Részletesebben az életéről ITT olvashatsz.

Szervét Mihály (1509-1553): spanyol orvos és teológus, polihisztor, humanista, aki a tudomány sok területén munkálkodott (csillagászat, meteorológia, jog, matematika). 1511-ben született a spanyolországi Villanueva de Sigenában. Orvosként és teológusként is nevezetes. Orvosként először ő írta le a kis vérkört, teológusként főműve a Christianismi restitutio című teológiai értekezés. Antitrinitarista nézeteket vallott, emiatt 44 éves korában kivégezték.

Nicolas de la Fontaine: üldözött protestáns volt, Genovából menekült és Kálvin János szolgálatába lépett Genfben, aki titkárként alkalmazta. De la Fontaine volt az, aki Szervét Mihályt megvádolta eretnekséggel (Kálvin egészségi problémái miatt nem tudott személyesen megjelenni a tárgyaláson). Ő írta meg azt a 38 pontból álló bűnlajstromot, ami alapján Szervétet perbe fogták és elítélték.

Guillaume Farel (1489-1565): francia reformátor, akinek legnevezetesebb tette az volt, hogy meggyőzte Kálvin Jánost, hogy maradjon Genfben, illetve hogy száműzetése (1538) után térjen vissza. Ő segített Kálvinnak teokratikus állammá alakítani a genfi önkormányzatot, amelyet „protestáns Róma” néven is emlegettek. A protestánsoknak menedéket adtak, a nem protestánsokat üldözték.

Navarrai Magit (1492-1549): ő nem szerepel a műben, de gyakran felmerül a neve, ezért nem árt tudni, kicsoda. Francia királyi hercegnő volt, aki második házassága révén lett Navarra királynéja, II. Henrik navarrai király feleségeként. (A drámában tévesen a „királynő” szó szerepel, amit megtartottam, mert a szerző így írta, de Navarrai Margit nem királynő volt, tehát nem uralkodó, hanem csak királyné, azaz a király felesége.) Szimpatizált a kálvinizmussal és Kálvin Jánosnak egyszer egy időre menedéket is nyújtott. Írónő is volt, de főműve, a Boccaccio Dekameronját utánzó Heptameron befejezetlen maradt.

Fogalmak:

eretnekek: a hivatalos egyházi nézetekhez és a római katolikus társadalomhoz képest másképp gondolkozó emberek

hugenották: a franciaországi reformátusok elnevezése a 16. század közepétől kezdve (eleinte gúnynév volt).

inkvizíció: a fogalom egyházi ítélőszéket jelent, melynek feladata az eretnekek kinyomozása és megbüntetése, ill. a más vallásúak és a hitetlenek elleni fellépés volt. Eredetileg a hit és az erkölcs tisztaságának védelmére hozták létre a középkorban (pl. a hivatásukhoz méltatlan főpapok ügyeivel is foglalkozott)

libertinusok: a libertinus eredetileg felszabadított rabszolga volt az ókori Rómában. A 15. században a szót a parasztság olyan csoportjaira használták, amelyek a jobbágyság átlagához képes kedvezményeket élveztek (mentességet egyes földesúri szolgáltatások alól). Magyarországon is voltak libertinusok egészen 1848-ig.

szentháromság-tagadók (más néven antitrinitáriusok vagy unitáriusok): az unitarizmus olyan irányzata a reformációnak, amely elutasítja a szentháromsági istenképet (vagyis azt a tant, hogy Istenben három személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek), mivel a szentháromság dogmája nincs benne az evangéliumokban. Alaptételük, hogy „Egy az Isten”, vagyis Isten kizárólag az Atyából álló lény, Jézus pedig Isten fia, de nem isten, hanem halandó ember volt. Az irányzat születését Szervét Mihályhoz és az itáliai Sozzinikhez szokták kötni. A katolicizmus eretnekségnek, a protestáns egyházak a reformáció vadhajtásának tekintették az antitrinitárius irányzatot, és kegyetlenül üldözték, emiatt Nyugat-Európában nem nagyon tudott elterjedni, Lengyelországban és Erdélyben viszont menedéket talált (ma is létezik az az Erdélyi Unitárius Egyház).

újrakeresztelők (más néven anabaptisták): az anabaptizmus olyan radikális keresztény mozgalom volt, amelyet a katolicizmus és a reformáció is üldözött. Nevüket legismertebb tanításukról, a felnőttkeresztségről kapták. Az anabaptisták elvetették a gyermekkeresztséget, amelyet érvénytelennek tartottak, és azokat, akik hozzájuk csatlakoztak, felnőttként újrakeresztelték. Szakítani akartak a bűnös világgal és a szentek közösségét létrehozni (mai képviselőik pl. az amerikai amishok is). Az újrakeresztelés gyakorlata már az őskeresztény egyházban is létezett, de a 325-ben tartott niceai zsinat után eretnekségnek kezdték tartani, és az 5. században már ugyanúgy halállal büntették, mint a szentháromság-tagadást. A középkorban még a reformáció megjelenése előtt felbukkant újra az anabaptizmus, különösen a cseh hitújítások során (előfutárának tekinthető a huszitizmus is), később pedig a reformációval párhuzamosan zajlott.

panteisták: a panteizmus olyan vallási tanítás, amely Istent és a világot azonosítja: Isten mindenben benne van. Ezt több módon is el lehet képzelni: vagy úgy, hogy az anyagot ruházza fel isteni jellemzőkkel (tehát a világot isteni mivoltúnak tekinti), vagy úgy, hogy feloldja az anyagot Istenben, vagy pedig úgy, hogy az anyagot Isten kiáramlásának tekinti. A panteizmus egy lépés az istenhittől az ateizmus felé, sőt, gyakran az ateizmus burkolt formájaként jelentkezik, pl. Spinoza esetében is. A „panteista” kifejezés a 18. században jelent meg, de maga a gondolat már kezdettől fogva jelen volt a filozófiában.

ateisták: az ateizmus olyan eszmei irányzat, amely elutasítja az Isten, az istenek vagy bármilyen természetfeletti lények létezésébe vetett hitet.

Akkor most lássuk a drámát!

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!