A Vörös és fekete részletes tartalma (olvasónaplója) ITT található.

Julien szerepei

Julien jelleme ellentmondásos. Hisz a magas eszményekben és csodálja Napóleont, de mivel olyan korba született, amelyben csak hitványsággal lehet boldogulni, eltitkolja a világ elől valódi eszméit és megpróbál másnak látszani, mint aki. Eszményei, teljességre törekvő szenvedélye romantikus vonások, a kor erkölcseihez való alkalmazkodása, morális értékvesztése azonban realista vonás.

Céljait következetes képmutatással igyekszik elérni, minden lépését előre kiszámítja, sokat taktikázik. Tudja, hogy feltörni csak akkor lesz képes, ha feladja erkölcsi elveit, így aztán  machiavellisztikus jelszavakat hangoztat („Aki akarja a célt, akarja az eszközöket is!”).

Képmutatására jó példa, hogy fejből tudja az egész Újszövetséget és Maistre-nek a pápáról szóló könyvét, pedig egyáltalán nem hisz Istenben. Csak azért tanulta meg ezeket az egyházi szövegeket, hogy bibliai műveltségével és kiváló memóriájával lenyűgözhesse azokat, akik pályáján előrébb segíthetik.

Gyakran játszik szerepet (egyes elemzők szerint éppen emiatt esik szét a személyisége). Verriéres-ben még társadalmi helyzete kényszeríti színlelésre, és de Rénal úr eszén nem nehéz túljárnia. Később Párizsban már tudatos harcot folytat a társadalom ellen, művészi szintre fejleszti a képmutatást.

Egész életterve szerepek mentén bontakozik ki. Három fontos szerepe van, amelyekhez következetesen ragaszkodik.

Az első Napóleon, aki  a példaképe, tehát egyik szerepe szerint olyan akar lenni, mint ő: „Évek óta egyetlen órája sem volt, amikor ne ismételte volna el: Bonaparte, az ismeretlen szegény hadnagy kardjával a világ ura lett.”

Van azonban két másik, nagyon fontos magára öltött szerepe: Don Juan és Tartuffe. Don Juan szerepét de Rênalnéval való kapcsolatának elején erőlteti magára, mert nagyon szeretne tapasztalt szeretőnek látszani, akinek a lába előtt hevernek a nők: „Julien makacsul ragaszkodott Don Juan szerepéhez; még sohasem szeretett senkit, most mégis a halálos szerelmes szerepében tetszelgett.”

Tartuffe szerepe még fontosabb, hiszen Julien végig álcázza magát: igyekszik elrejteni valódi érzelmeit és gondolatait: „Julien izgatottsága lassan csitult; már felülkerekedett józansága. Mesterére gondolt, Tartuffe-re – szavait bármikor idézni tudta.”

Máskor Shakespeare Othellójának intrikusát, Jagót is idézi: „Nem vagyok olyan gonosz, mint Jago, mégis az ő szavaival mondom: (…) E pillanattól fogva egy szavam sincs…”

Mivel ilyen szerepkényszerben él, képtelen az önfeledtségre, mindig nagyon komolyan veszi önmagát, hiányzik belőle a könnyedség. Ugyanakkor arra sem képes, hogy teljes mértékig azonosuljon a felvett szerepekkel, amelyek valójában idegenek a személyiségétől.

Annyira, hogy a jeles francia író, Aragon (1897-1982) „fordított Tartuffe”-nek nevezte Julien Sorelt, akit az különböztet meg az igazi Tartuffe-öktől, hogy neki van lelkiismerete, hogy önvizsgálatot tart és a felszín alatt őrzi az emberi értékeit. Tartuffe-fel ellentétben Julien nem jobbnak, hanem rosszabbnak mutatja magát, mint amilyen, és pontosan tisztában van azzal, hogy a felemelkedése érdekében milyen hitvány szerepet játszik.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!