A Vörös és fekete részletes tartalma (olvasónaplója) ITT található.

Apjával való rossz viszonya miatt Juliennek szüksége van pártfogókra, támogatókra,  amolyan „apahelyettes”-ekre, és van is az életében két-három apajellegű figura, akik pártfogolják.

Mindhárom pártfogója tisztában van a fiú tehetségével, különleges képességeivel, de érzik, hogy van benne valami félelmetes is. Chélan abbé ezt „sötét erő”-nek nevezi, Pirard abbé szerint „van benne valami, ami sérti a közönségeseket”. Legkifejezőbben talán de La Mole márki fogalmazza meg a dolgot, aki szerint Julien „különlegesen tehetséges fiatalember, vakmerő, sőt már-már zseniális, de lappang benne valami, ami ijesztő!”

Mivel mindig akad valaki, aki végül pártját fogja, Julien még kudarchelyzeteiből is egyre feljebb jut. Amikor Verrières-ben már tarthatatlanná válik a helyzete, Chélan abbé bejuttatja a besançoni szemináriumba, és beajánlja Pirard abbéhoz. Amikor a szemináriumban válik tarthatatlanná a helyzete, Pirard abbé kimenekíti onnan azzal, hogy beajánlja de La Mole márkihoz titkárnak.

Valójában a papi karrier lenne az az út, amelyen Julien felemelkedhetne, tehát elvileg a szemináriumban kéne maradnia, de egyrészt ott nem érzi jól magát, másrészt a papi pályát nem tudja összeegyeztetni sem a napóleoni mítosszal, sem magánéleti vágyaival.

Sokkal inkább vonzaná a katonai pálya, ezt abból is láthatjuk, hogy amikor valamilyen feladat végrehajtására készül, mindig katonai vezényszavakkal biztatja magát (pl. „Fegyverbe!”), sikereit katonai győzelemként éli meg („megnyertem egy csatát”), és amikor valamilyen feladatot végre akar hajtani, előtte haditerveket készít („naplót kell vezetnem az ostromról”). Szokása az is, hogy a helyet, ahol a „küzdelmet” meg kell vívnia (pl. a polgármester házát) „csatatér”-nek tekinti.

Julien lélekrajza

Stendhal kivételesen árnyalt lélekrajzot készít Julien Sorelről, aki a világirodalom első karrieristája. Mindenekelőtt nagyon okos és nagyon érzékeny fiú. Ezt az is jól mutatja, hogy folyton elemzi saját cselekedeteit a regény folyamán. Ezeket az önelemzéseket Stendhal belső monológok formájában írja meg, ezekből a monológokból értesül az olvasó Julien érzéseiről, gondolatairól és tettei motivációjáról.

Julien komplikált és paradox jellem, teli ellentmondásokkal. Egyszerre félénk és gőgös is, becsvágyó is és érzékeny is, sőt, mély érzésű, gyöngéd természet. Ritkán van nyugalma: szinte minden nap tombol a lelkében valamilyen vihar. Kisebbrendűségi érzésektől szenved, ezért a lenézés bármilyen jelére fellázad. Érzéseit visszafojtja, örökösen színlel, leplezi valódi énjét és valódi gondolatait.

Mindenekelőtt a gőg és a hiúság motiválja: be akarja bizonyítani, hogy ér ugyanannyit, sőt, többet, mint azok, akiknek nagyobb szerencséjük volt és előkelőnek, gazdagnak születtek. Gyűlöli a társadalmi ranglétrán felette állókat, akiket hitvány embereknek tart.

Számos próbatételen esik át, sorsában sikerek és veszélyhelyzetek, mélypontok és tetőpontok váltják egymást. Állandóan készenlétben kell lennie, állandóan cselekednie kell, állandóan valamilyen megpróbáltatást kell kiállnia, állandóan valamilyen akadályt kell legyőznie, állandóan harcol.

Később is keresi a kiélezett helyzeteket, a kockázatot, hogy bátorságát önmagának bizonyítsa (pl. kész párbajozni, ha úgy érzi, hogy megsértették, és olyan nőkkel kezd viszonyt, akik neki tiltva vannak, és akikhez titokban, létrán kell bemásznia…).

Szereti a kihívásokat, a kemény munkát, soha nem riad vissza attól, hogy dolgozzon, de keményen és céltudatosan tör célja felé, ami a fényes karrier. A legmagasabb körökbe dolgozza fel magát.

Kezdettől fogva színlel: senkiben sem bízik és senkivel nem őszinte. Ha kell, irtózattal beszél legnagyobb példaképéről, Napóleonról, sőt még egyetlen barátjának, Fouquénak is hazudik papi elhivatottságát illetően.

Betegesen gyanakvó és bizalmatlan; bárhová kerül, mindenkit ellenségnek tekint. Neki ellenség a két bátyja és az apja, akiket lenéz és akik gyűlölik, ellenség Chélan abbé, akit meg akar téveszteni papi elhivatottságát illetően, ellenség a főnöke (de Rênal úr), akit gorombaságáért meg akar alázni, a szemináriumban ellenségnek tekinti a társait, akiket lenéz, mert csak az evés-iváson jár az eszük, Párizsban ellenségnek látja a felső osztály minden tagját, mert szerencsésebbek voltak és jobb helyre születtek, mint ő, ellenség Mathilde baráti köre, akik féltékenyek rá a lány miatt, ellenség gyakorlatilag mindenki, akivel találkozik.

Hogy mennyire gyanakvó, arra jó példa az, hogy milyen óvintézkedéseket tesz, mielőtt felmászik a létrán Mathilde-hoz: elküldi a lány leveleit Fouquénak instrukciókkal, hogy mit csináljon a levelekkel, ha őt baj érné.

Julien személyiségrajza nagyon hiteles és emberi. Stendhal vívódó fiatalemberként ábrázolja őt, aki alapjában véve rokonszenves figura, így a regény végére az olvasó a főhős oldalára áll. Sajnáljuk a sorsáért, mert nemes jellem, büntetése túlzott és igazságtalan, és valójában nem ő, hanem a társadalom lepleződik le.

AAz elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!