A Vörös és fekete részletes tartalma (olvasónaplója) ITT található.

Julien a halál árnyékában, avagy lehull a Tartuffe-álarc

Hősünk a börtönben talál rá végül önmagára, lelki harmóniájára. A haláltól nem fél, viszont minden nagyravágyó álmát ki kell tépnie magából, s mikor ezt megteszi, csodálkozva fedezi fel, hogy most kezdi élvezni az életet: pont akkor, amikor már közel a halál.

Apja meglátogatja a börtönben, s ekkor kiderül, hogy a köztük levő ellentét kibékíthetetlen. A regény elején is volt Juliennek egy jelenete az apjával, aki kiverte a kezéből a könyvet, és most, a halála előtt is el kell viselnie az öreg paraszt szidalmait. Gyűlölik egymást apa és fia.

A börtönben Julien érdekes lelki változásokon megy keresztül. Például újra fellángol benne a szerelem de Rênalné iránt, akit nemrég még meg akart ölni és aki fölépül a sérüléséből, a Mathilde iránti érzései azonban kihűlnek.

Amikor a nagyravágyás meghal benne, felszínre kerül valódi énje, amit elnyomott a karriervágy érdekében. Ráébred, hogy mennyi mindent fel kellett adnia a karrierért, mert ez állt az első helyen, és hogy kifordult önmagából. Arra is rájön, hogy csak két ember szerette őt igazán önmagáért: de Rênalné és Fouqué.

Amikor lemond a szerepjátszásról, végre valódi személyisége nyilatkozik meg. Maga mögött hagy minden képmutatást, végleg lehull róla a tartuffe-i álarc, amelyet amúgy is csak kényszerűségből, undorodva hordott. Végre önmaga lehet, végre azonosulhat azzal az énjével, akit eddig rejtegetett és elnyomott: a tisztább énjével. „A halál árnyékában becsületesebb lett, mint bármikor életében.”

De Rênalné megszökik otthonról, és naponta kétszer meglátogatja Julient a börtönben. A fiú csak most, a börtönben ismeri meg az igazi, lángoló szerelmet, amikor már nem hajtja a nagyravágyás (mert azelőtt a nagyravágyás fosztotta meg a boldogságtól és űzte el de Rênalné mellől). Most már nem gondol „kötelességekre” és a következő „csatákra”, amiket meg kell vívnia, mert most, ilyen közel a halálhoz már nem vár semmit az élettől és már nem érdekli a karrier.

A halál árnyékában döbben rá, hogy mik a valódi értékek az életben: az őszinteség és az igaz szerelem, a visszahozhatatlan vergy-i napok. „Igen, meghaltam volna, s nem tudom, mi a boldogság, ha nem jössz el börtönömbe” – vallja meg de Rênalnénak, aki most már mindennél fontosabb számára. Ez a felszabadult, őszinte szenvedély kárpótolja hamarosan elvesző életéért.

Mathilde is meglátogatja a börtönben, de ezek a látogatások egészen mások. Mathilde igazán nem is Julient szereti, hanem azt az érzést, hogy ugyanolyan nagy szenvedélyt él át, mint amilyen Boniface de La Mole és Navarrai Margit szerelme volt. A nagyszerű, regényes 16. századi szerelemhez akar méltó lenni, és nagy hőstettek végrehajtására vágyik.

Amikor Julien börtönbe kerül, Mathilde mindenáron valami rendkívülit, hősieset akar tenni, amivel megmentheti (vadabbnál vadabb ötletei vannak). De ebben az egészben nem a fiú a lényeg, hanem ő maga, saját magát figyeli, hogy viselkedése méltó-e ősei nagyságához.

Ebből látszik, hogy Julien iránti szerelme mélyén az a motiváció rejtőzik, hogy hasonló szeretne lenni idealizált hőseihez. A hősiességhez pedig közönségre, nézőkre van szüksége. Julient nem hatja meg ez a nagy önfeláldozás, fárasztja őt Mathilde, idegesíti; sokkal inkább vágyik de Rênalné társaságára.

A melegebb, bájosabb, őszintébb énje de Rênalnénál talált otthonra, és a börtönben végre rájön, hogy mindent, ami jó benne, ennek az asszonynak köszönhet. Boldog, amikor de Rênalné meglátogatja a börtönben, és boldogan hal meg az asszony ölelésének emlékei közt.

A kivégzés nincs részletezve, csak annyit árul el Stendhal, hogy Julien bátran viselkedett. Fouqué megvásárolja a holttestét, és abban a barlangban temetik el, amelyet Julien kijelölt saját nyughelyéül. Mathilde úgy temeti el a fiú fejét, ahogy Navarrai Margit temette el Boniface de La Mole fejét, kissé tetszelegve a szenvedő hősszerelmes szerepében.

De Rênalné érzelmei ezzel szemben egyszerűek, gyöngédek. Ő nem akar hősnő lenni, viszont amikor Julient kivégzik, de Rênalné lesz az, aki utána hal, s nem Mathilde. Az asszony nem volt beteg, mégis meghalt három nappal Julien kivégzése után (valószínűleg a bánat és az együvé tartozás érzése miatt).

Befejezés

Stendhal egész életművében azt az életérzést fogalmazta meg, hogy a nagy tettek kora lejárt, a nagy szándékok elenyésznek, nagy dolgokat véghez vinni reménytelen vállalkozás.

A Vörös és fekete is a nagy szándékok elenyészésének hiteles ábrázolása, mind társadalmi, mind lelki szinten. Julien nagy szándékokkal indul neki az életnek, és lehetett volna belőle nagy ember, de útja végül a vérpadra vezet. Az ő története meglehetősen szélsőséges történet, de Stendhal tárgyilagos hidegséggel adja elő, és hiteles korrajzot készít.

Bár megmutatja Julien negatív vonásait is (képmutatását, kisebbrendűségi érzéseit, gyűlölködését), alapvetően rokonszenvez hősével, megértéssel és együttérzéssel ábrázolja útkeresését. Megadja neki azt is, hogy felismerhesse életének kudarcát és megvilágosodjon a halála előtt.

A Vörös és fekete amellett, hogy egy kettétört karrier történetét meséli el, túl is nő a karrier-regényen, mint ahogy Julien Sorel is túlnő a törtető, átlagos karrierista típusán.

Stendhal kora társadalmának hazug erkölcseit leplezi le a regényben, és helyenként valósággal kitör belőle a keserűség, pl. amikor azt mondja: „Igen, uraim, a regény: tükör, hosszú úton vándorol. Hol az ég kékjét tükrözi, hol az út pocsolyáinak sarát. És maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat, még inkább az útbiztost, aki tűri, hogy ott poshadjon a víz s megszülessék a pocsolya.”

Ezt a társadalmi pocsolyát, ezt a kiábrándító, félelmetes világot mutatja be a regény. De az író a sötét kép ellenére sem pesszimista, hiszen olyan ragyogó, tiszta jellemeket tudott alkotni, mint de Rênalné és Mathilde, Chélan abbé, Pirard abbé és a főhős, Julien Sorel. Ezek a jellemek arról tanúskodnak, hogy Stendhal a társdalom minden hibája ellenére is hisz az emberi jóságban és tisztaságban.