A Vörös és fekete részletes tartalma (olvasónaplója) ITT található.

Mathilde és Julien kapcsolata

Igazán Mathilde jelleme hasonlít Julienéhez, aki szintén gőgös és a környezetén felülállónak tartja magát. De Rênalné naivabb, szelídebb, kedvesebb, gyöngédebb típus, Mathilde éles eszű, kemény, gúnyos és hideg.

Egy vékony, karcsú, hirtelenszőke, nyurga lány, aki rendkívül energikus, tele van erővel, dinamikával. Nagyon művelt, olvasott, tájékozott és a politikai helyzettel, az erőviszonyokkal is tisztában van. Juliennel a könyvtárban találkoznak legtöbbször.

Mathilde nagyon elüt az őt körülvevő arisztokrata társaságtól. Családja fölényesnek és hidegnek tartja, mert mindaz alig érdekli – vagyon, rang, társadalmi sikerek –, amire ők őszintén vágyakoznak.

Szeszélyes, már-már férfias lelkületű lány, nincs benne semmi nőies. Karakteres, erőszakos egyéniség, aki nem tud behízelgő lenni, nem tudja és nem is akarja magát megszerettetni a környezetével. Nagyon szélsőséges jellem, vezéregyéniség, egész családját ő irányítja, mert ő a legerősebb akaratú a családban; nem engedi, hogy parancsoljanak neki.

Titokban Voltaire-t olvas (aki egyházellenessége miatt számít elítélendőnek arisztokrata körökben), lázad a tespedt unalom és az üres formaságok ellen. Szerencsétlenségére túlságosan okos és hamar átlát az embereken, ezért szinte állandóan unatkozik. Unalmát kegyetlen gúnyolódásokkal, sértő szellemességekkel próbálja elűzni.

Nem ő a legelőkelőbb lány Párizsban, nem a csúcs, de nagyon kapós, egyrészt szépsége, szellemessége, másrészt az apja társadalmi helyzete és nagy vagyona miatt. A bálokon neki van a legnagyobb sikere, de őt ez is untatja.

Olyan vonásai is vannak, amelyek nem éppen hétköznapiak, pl. egyik csodált őse, Boniface de La Mole lefejezésének emlékére minden év április 30-án feketében jár (a kivégzés 1574. április 30-án történt). Zavarja, hogy családja nem vesz részt ebben a szokásában: ráhagyják, ez Mathilde bogara, hadd csinálja, ha akarja, de ők nem gyászolnak egy több száz éve történt esemény miatt.

Mathilde az egyetlen a családjában, akinek képzeletét felgyújtja a vérpadon lefejezett Boniface de La Mole és Navarrai Margit királyné romantikus szerelmének története. (A királyné elkérte a hóhértól szerelmese fejét és ő maga temette el.). Mathilde minden évben megemlékezik Boniface halálának évfordulójáról.

Ez a regényességre való hajlama arra enged következtetni, hogy a lelke mélyén romantikus alkat. Szereti a hősiességet, a rendkívüli tetteket, a felsőbbrendű lelkületet. Julien lelkében is van romantikára való hajlam, ezért tetszik neki Mathilde gyásza, nemesnek találja.

Akárcsak Julien, aki Napóleon koráért lelkesedik, Mathilde is egy másik korba vágyik, csak ő az unalmas jelennel szemben a hősies középkorért rajong. Éppen lázadó hajlamuk révén kezdenek érdeklődni egymás iránt. Mindketten elégedetlenek a környezetükkel, a társadalommal, és azzal a korral, amelyben élnek.

Mathilde nagy, heves, romantikus érzelmekre vágyik, olyan nagy szerelemre, amely méltó a rangjához. Azt a hősi szenvedélyt nevezi szerelemnek, amely nem hátrál meg gyáván az akadályok elől, ellenkezőleg: a beteljesülés érdekében a legnagyobb dolgokra is vállalkozik.

A jó modorú, szellemes, csinos úriemberek, akik udvarolnak neki, untatják, sőt, irtózik a „széplelkű mafláktól”, akik nem merik áthágni a szabályokat, megsérteni az illemet, és legjobban attól félnek, hogy nevetségessé válnak.

Vőlegénye, Croisenois márki, egy leendő herceg, óvatos gyöngédséggel próbálja megnyerni a szerelmét, de Mathilde halálosan unja őt. A lány ugyanis a merészséget, a kockázatvállalást, a meggondolatlanságot becsüli: szeret a tűzzel játszani, rajong a veszélyes helyzetekért és a hősies tettekért.

Tehát Mathilde is elégedetlen azzal a környezettel, amelyben él, akárcsak Julien. Nagyon jól látja kora társadalmát, és azt a férfiideált keresi, aki küzdeni tud magasabb célokért, aki idealista.

Mathilde féktelen, szenvedélyes és mindenekelőtt gőgös arisztokrata lány, de teljesen más, mint a többi lány a társadalmi osztályában. Őt sem a vagyon, sem a rang, sem a társasági siker nem érdekli. Őt a jellem érdekli, olyan férfit akar társul, akit felsőbbrendű léleknek tart. Ilyet azonban nem talál a környezetében, amíg meg nem ismeri Julient.

Szeret romantikus pózokban tetszelegni, talán ezért figyel fel apja titkárára, aki annyira más, mint a neki udvarló fiatalemberek. Boniface de La Mole az ideálja, és ezt az elődöt, ezt a romantikus múltbéli alakot véli felfedezni Julienben.

Tehát egy romantikus hőst lát a fiúban, aki az ő fantáziájában él. Ez kiderül a mű végén abból, hogy a fiú kivégzése után megteszi szerelmese fejével a maga tiszteletkörét, ahogyan Navarrai Margit királyné is megtette Boniface de La Mole fejével, aki a szeretője volt.

Nem mindennapi esemény az sem, hogy a büszke márkilány felfigyel az alacsony származású fiúra. A bálon kezd el érdeklődni Julien iránt, akit először nem fog meg a lány szépsége. Zavarja, hogy Mathilde jellemében van valami lenéző jelleg, beszédében van valami provokatív, valami bántó, pl. kritizálja, gúnyolja az embereket a bálokon.

Mathilde beleszeret Julienbe és gyakorlatilag felajánlkozik neki (ő írja az első szerelmes levelet). Julien úgy lesz a szeretője, hogy „dobbanásnyi szerelmet” sem érez a lány iránt: megint az motiválja, hogy fölébe kerekedhet az előkelő ifjaknak, ha ő szerzi meg a sokak által csodált de La Mole kisasszonyt. Tehát megint nagy fegyvertényt akar véghezvinni, feladatként, haditettként izgatja a dolog.

Igen ám, csakhogy Mathilde szeszélye és gőgje lehetetlenné teszi, hogy végleges győzelmet arasson fölötte: a lány rapszodikusan viselkedik, hol szenvedélyes szerelmet vall és engedelmességet ígér, hol lenézően, megvetően keresztülnéz a fiún.

Ugyanis van valami kemény Mathilde-ban, felsőbbrendűségi érzései vannak, és sokszor eszébe jut, hogy Julien alacsony származású, és ez visszatartja a kapcsolattól. Arisztokrata gőgje többször is elnyomja a szerelem érzését, és ilyenkor megbünteti önmagát is és a fiút is azért, amiért odaadta magát neki. De Julien legalább annyira gőgös és rátarti, mint a lány.

De Rênalnéval, aki egy tapasztalatlan, naiv asszony, könnyebb dolga volt, Mathilde alaposan megkínozza. A különbség az, hogy de Rênalné a szerelemben a szívét követi, ezzel szemben Mathilde ritkán engedi a szívét szóhoz jutni, és ez Juliennek is nehézséget okoz.

Nagyon különleges, ahogyan Mathilde és Julien küzdenek egymásért, ahogy ezt a szerelmi játékot végigjátsszák, mint a macska és az egér. Rettegnek a visszautasítástól, dacosak, gyűlölik önmagukat is, amiért vonzódnak a másikhoz.

A legforróbb pillanatokban is csak saját magukra gondolnak, az eszükbe sem jut, mit érez a másik. Így kapcsolatukban visszatérő motívumok vannak, pl. Stendhal egy helyen azt mondja: „Mathilde éppolyan lelkiállapotba került, amilyenben Julien volt néhány nappal ezelőtt és fordítva.” Viszonyuk olyan, mint egy háború, találkozásaik összecsapások, és amikor felülkerekedik, Julien diadalmámort érez, nem szerelmet.

Végül a Londonban megismert orosz arisztokrata, Korasoff herceg tanácsait megfogadva Juliennek sikerül megtörnie a lány büszkeségét. Korasoff a klasszikus módszert ajánlja: tegye féltékennyé Mathilde-ot, és ájtatos nőknek szóló szerelmes leveleket is ad neki, amelyekkel Julien meg tudja környékezni a szigorú erkölcsű de Fervaques marsallnét, aki de La Mole-ék baráti köréhez tartozik.

A taktika meghozza a várt eredményt. Az, hogy Julien a dúsgazdag özvegynek udvarol, féltékennyé teszi Mathilde-ot, aki ettől végre elfelejti a gőgöt és teljesen átadja magát a szerelemnek. Így végül a fiú őt is térdre kényszeríti (szó szerint térdre: „Itt fekszik a gőgös a lábam előtt”, mondja magában).

Julien többször is összehasonlítja két kedvesét, és az összehasonlítás mindig de Rênalné javára dől el. Az alapvető különbség a két nő között az, hogy melyikük mit szeret Julienben, illetve hogy tényleg önmagáért szereti-e a fiút.

Juliennek mondhatni megkettőzött énje van: az egyik a jobbik énje, a kisfiús bája, az érzékenysége, amit de Rênalné szeret benne, a másik a szerepjátszós, hideg, rideg, gőgös, rátarti, képmutatós lénye, amit Mathilde szeret benne. Ez a különbség a két kapcsolatra is kihat.

De Rênalnéval való kapcsolatában Julien önmagát adhatja: minél több gyöngédséget mutat, az asszony annál jobban szereti. Mathilde előtt azonban állandóan színlelnie kell, nem mer vele gyöngéden bánni (pedig a természetéből ez jönne), mert a lány a férfias keménységet, hidegséget szereti, és Julien fél, hogy ha kimutatja az érzéseit, a szerelmét, akkor Mathilde meg fogja vetni és gőgösen hátat fordít neki.

Amikor kiderül, hogy a lány állapotos, Julien majdnem eléri mindazt, amire kezdettől fogva vágyott. Mathilde feleségül akar menni hozzá, márpedig de La Mole márki vejeként nagyon előkelő társadalmi pozícióra tehetne szert. Persze, a márki eleinte dühöng, hiszen lányát már eljegyezte de Croisenois-val, a leendő herceggel, ugyanakkor szereti Mathilde-ot és meg akarja menteni a lány jó hírét is.

Sok gyötrődés után végül már késznek mutatkozik arra, hogy beleegyezzen a házasságba: Mathilde-nak és Juliennek adományozza egyik birtokát, évjáradékot rendel nekik és a fiúnak huszárhadnagyi kinevezést is szerez, amely Julien Sorel de La Vernaye (dö la verné) lovag részére szól.

Az elszántság, a makacsság és a sikeres képmutatás majdnem a csúcsra juttatja Julient, aki vagyont, jól csengő nemesi nevet és társadalmi rangot szerez. Úgy érzi, végre valaki lett, ráadásul ezt a saját erejéből érte el („Mindent magamnak köszönhetek!”).

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 14. oldalra!