Az elemzés vázlata:

● Bevezetés
● Stendhal élete, önéletrajzi elemek a regényben
● Stendhal írói munkássága
● A Vörös és fekete műfaja és témája, a napóleoni embertípus
● A Vörös és fekete stílusa, előadásmódja
● Címértelmezés, avagy a színek szerepe
● A regény alcíme – aktualizálás és múltba fordulás
● Regényidő és cselekményszövés
● A Vörös és fekete romantikus és realista stílusjegyei
● Korrajz és társadalombírálat – a Bourbon-restauráció kritikája
● Julien Sorel jelleme, lélekrajza és szerepei
● A regény helyszínei, a karrier állomásai: Verrières, Besançon, Párizs
● Julien szerelmi kapcsolatai
● Julien és de Rênalné kapcsolata
● Mathilde és Julien kapcsolata
● De Rênalné levele és Julien bukása
● A gyilkossági kísérlet lélektani oka
● A gyilkossági kísérlet másik magyarázata
● Julien a halál árnyékában, avagy lehull a Tartuffe-álarc
● Befejezés

 

 

A Vörös és fekete 1830-ban jelent meg, így ez a dátum a realista regény kezdetét jelzi a világirodalomban. A mű egy alacsony sorból származó, jobb sorsra érdemes fiatalember, Julien Sorel története, aki egy középszerű, kicsinyes, bűnös világban szeretne feltörni, „valaki” lenni.

Stendhal nemcsak hőse sorsát, karrierjének alakulását, hanem indítékait, gondolatait, lelki motivációit is elénk tárja művében. Így aztán a regény két legfontosabb jellemzője a feltörekvési szándék és a lelkiség.

A Vörös és fekete alapötletéül egy, a Törvényszéki Újság 1827-es decemberi számában olvasható bírósági tudósítás szolgált, mely szerint egy 25 éves fiatalember a templomban az úrfelmutatás pillanatában kétszer is rálőtt egy hölgyre, utána pedig öngyilkosságot kísérelt meg. Végül egyikük se halt meg.

A gyilkosságot megkísérlő fiatalember mögött csaknem ugyanolyan pálya állt, mint a Vörös és fekete főhőse, Julien Sorel mögött. Szegény, de nagyon tehetséges volt, faluja plébánosa felfigyelt rá s papneveldébe küldte, ahonnan 4 év után távozott betegség miatt.

Nevelőként helyezkedett el egy előkelő, gazdag családnál, ahol az asszony szeretője lett, és a cseléd árulkodása miatt kellett távoznia. Bekerült egy másik úri házba, ahol pedig a kisasszony szeretett bele, akit el akart venni feleségül. Tervében elhagyott szeretője, előző munkaadójának felesége akadályozta meg, akit ezért meg akart ölni.

Végül halálra ítélték, és a tárgyaláson semmilyen mentő körülményt nem hozott fel saját védelme érdekében.

Stendhal élete, önéletrajzi elemek a regényben

Stendhal (1783-1842) a francia realizmus kiemelkedő regényírója. Neve felvett név (egy német kisváros neve), eredeti neve: Henri Beyle (ejtése: „anri bel”) volt. Számtalan álnevet használt, szám szerint állítólag 171-et, de a Stendhal névvel lett világhírű.

Stendhal családja a feltörni vágyó, jogait követelő plebejus osztályból származott. Apja ugyan ügyvéd volt, később pedig egy vidéki város, Grenoble (Stendhal szülővárosa, ejtése: „grönobl”) polgármestere lett, de ősei apai ágon parasztok voltak (akárcsak a Vörös és fekete főhősének, Julien Sorelnek).

Stendhal hét éves volt, amikor anyja meghalt. Akárcsak Julien Sorel, gyűlölte az apját. Gyerekként sokat lázadozott a családi fészek királypárti és konzervatív légköre ellen. A forradalom eszméinek híve volt.

Szellemi fejlődésére legnagyobb hatással anyai nagyapja, Gagnon doktor (ejtése: „ganyon”), az egykori orvostanár volt, aki a felvilágosodás eszméiben hitt. (Itt is van párhuzam: Julient is rokona, egy volt katonaorvos tanítgatta.)

Stendhal mindent elkövetett, hogy kiszakadjon szülővárosából, akárcsak Julien Sorel. Párizsba szeretett volna kerülni. Ő is ifjú ábrándozó volt, akárcsak Julien, szeretett volna „nagy ember” lenni, mint abban a korban oly sokan.

A felemelkedés útját matematikai képességei nyitották meg számára, tanulmányi versenyeket nyert. Akkoriban került Párizsba, amikor Napóleon államcsínnyel magához ragadta a hatalmat.

Műszaki katonai főiskolára kellett volna mennie, de visszariadt a kaszárnyaélettől, így előbb hivatalnok lett, majd Napóleon katonatisztje, s részt vett a diadalmas olaszországi hadjáratban. Nagy élménye, hogy Itáliában rácsodálkozott az olasz művészetre és az olasz nők szépségére. Ezek az élmények nagy hatással voltak rá, Itália elbűvölte, megszeretett mindent, ami olasz.

1803-ban kilépett a hadseregből, és 1804 után Napóleonból is kiábrándult, aki császárrá koronáztatta magát, márpedig Stendhal gyűlölte a zsarnokságot.

Egy darabig irodalommal foglalkozott, de aztán a szükség rávitte, hogy újra beálljon a hadseregbe, annak ellenére, hogy nem volt igazi katona: a harcokat messzire elkerülte. 1806-tól Napóleon minden nagy hadjáratában részt vett mint élelmezési tiszt (hadbiztos), a francia császári csapatokkal Bécsbe és Magyarországra is eljutott (járt Kismartonban és Győrben is).

Szerette a vidám, könnyelmű életet, s bárhová vetette a sors, valakibe folyamatosan szerelmes volt. Később államtanácsossá nevezték ki, ami jó fizetéssel járt.

Napóleon bukása után újra a Bourbonok kerültek hatalomra, és ekkor Stendhal már nem találta a helyét hazájában, ezért Milánóba költözött. Csak apja halálakor tért vissza Franciaországba, hogy átvegye szerény örökségét. Hadbiztosi nyugdíja sem volt elég, hogy fényűző életet élhessen, és csak cikkei, könyvei révén jutott némi jövedelemhez.

Regényeiben ennek az időszaknak, a restauráció korának a hibáit kritizálta: a kor emberére jellemző kicsinyességet, pénzsóvárságot  és sznobizmust. Úgy látta, a korabeli társadalomban a tehetséges emberek nem tudnak tartalmas életet élni, a társadalom nem kínál nekik erre lehetőséget.

Az 1830-as júliusi forradalom utáni polgárkirályság érájában már elnézőbbek voltak Stendhal iránt, diplomáciai pályára léphetett. A pápai állam egy kis városkájába, Civita-Vecchiába (ejtése: „csivita-vekkia) került konzulként. Ez a hely egy kis halászfalu volt, ahol a nagyvárosokhoz szokott író magányosnak és száműzöttnek érezte magát. Utolsó éveit itt töltötte öregen és betegen, de végül Párizsban halt meg, ahová szabadságra utazott.

A Vörös és fekete bővelkedik önéletrajzi motívumokban. Stendhal gyakran tiltakozott az ellen, hogy azonosítsák őt Julien Sorellel, de ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy saját lelkivilágából építette fel a karaktert, és a történethez saját életéből is merített.

Stendhal írói munkássága

Stendhal legnagyobb szépirodalmi teljesítményének a Vörös és fekete című regényt szokás tartani, amely 1830 novemberében hagyta el a nyomdát. A műben az akkor 47 éves író egy szegény, de rendkívül tehetséges parasztfiú karrierjét ábrázolja.

1835 körül írt Vörös és fehér (más elnevezéssel Lucien Leuwen) című regényét befejezetlenül hagyta és életében nem is jelent meg, csak 1894-ben.

A Vörös és feketéhez méltó nagyregénye, A pármai kolostor 1838-ban íródott, Stendhal 52 nap alatt „rögtönözte” (más regényein évekig dolgozott), és élete legnagyobb élményét, Itáliát örökíti meg benne, az olaszok iránti rajongásának állít emléket.

Regényein kívül irodalmi szempontból értékesek még önéletrajzszerű írásai és levelezése is.

Stendhalt nem ismerték el kortársai, nem méltányolták íróként. A kor írói és kritikusai nem tudtak vele mit kezdeni, csupán nagyon tehetséges műkedvelőnek tartották, akinek a romantika ízléséhez képest kissé száraz a stílusa.

Regényei gond nélkül meg tudtak jelenni, még olvasói is voltak, de senki nem beszélt róluk, nem születtek róluk kritikák vagy tanulmányok. Az író egész életén át észrevétlen maradt, csak nagy pályatársa, Balzac ismerte fel jelentőségét.

Egyszer Stendhal azt mondta barátjának, a szintén író Mérimée-nek, hogy úgy számítja, negyven évnek kell eltelnie a halála után, hogy végre felfedezzék. Jóslata szinte naptári pontossággal következett be: az 1880-as évekig az irodalomtörténeti írások meg sem említették, de akkor Zola és Taine jóvoltából egyszerre észrevették és bekerült a klasszikusok közé.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!