Nemzeti romantikák

1. Német romantika

A németek a romantika idején még mindig több száz városállamra széttagolt területen éltek, és polgárságuk is elmaradt a fejlődésben (a gazdaságot még mindig a feudális viszonyok határozták meg).

A francia forradalom persze példát mutatott nekik arra nézve, hogy a társadalmi berendezkedést át lehet alakítani, ha egy nép a kezébe veszi a sorsát. Csakhogy a francia forradalom a jakobinus terrorba torkollt, aztán pedig jött Napóleon, aki hódító háborúival vereséget és megaláztatást mért a németekre.

Ennek eredménye az lett, hogy a német értelmiség tartózkodott a politikai cselekvéstől: úgy látták, az egyetlen értelmes dolog, amit tehetnek, hogy szellemileg kiművelik magukat. Vagyis a tudományok és művészetek művelését olyan cselekvésnek tartották, amely képes a világ átformálására, tökéletesítésére.

A német polgárság legjobban attól szenvedett, hogy már nem hitt semmiben, nem volt egységes világképe. Csodálta a középkort, mert a középkori embernek még ott volt fogódzónak az istenhit, amit ők már elveszítettek. Mindennel szemben szkeptikusak voltak, állandó kétség gyötörte őket, a fejekben zűrzavar, a szívekben szorongás uralkodott.

A német romantika művészei próbáltak elfordulni a kiábrándítónak és ellenségesnek érzett való világtól, és ennek azt a módját választották, hogy az emberi lélek mélységeit kezdték kutatni, az érzelmek titkait, ismeretlen szépségeit akarták felfedezni. Ez az irodalomban új műfajok és új formák létrejöttét eredményezte, amelyeket a későbbi korok is hasznosítani tudtak.

A német romantika egyik jellegzetessége, hogy első korszaka egybeesett a német klasszika kibontakozásának időszakával. Goethe és Schiller legkorábbi pályaszakasza (Sturm und Drang) a romantika közvetlen előkészítőjének tekinthető, s a két szerző ezután fordult a klasszicizmus felé.

Tehát a németeknél a romantika nem a klasszicizmus ellenében jött létre és nem állítható szembe vele.

Első nemzedék: jénai romantika

A német romantika első nemzedékét a jénai egyetem fiatal írói és filozófusai alkották. A csoporthoz tartoztak: Friedrich von Schlegel (1772-1829), August Wilhelm von Schlegel (1767-1845), Wilhelm Schelling (1775-1854), Friedrich Schleiermacher (1768-1834) és a költő Novalis (1772-1801).

A mozgalom hangadója a két Schelegel testvér volt, esztétikai programjukat is Friedrich von Schlegel fogalmazta meg. 1768-tól kiadták Athenaeum című folyóiratukat Berlinben.

Eszmeileg nagy hatással volt rájuk Johann Gottlieb Fichte (1762-1814), az egyetem filozófiaprofesszora, aki szerint a szubjektív, megismerő tudat elsődleges a rajta kívül létező világhoz képest, amelyet megismer. A megismerés tárgyát, azaz a világot tehát az emberi tudat teremti meg, azaz az emberi szellem mindenható, korlátlan teremtő hatalommal bír. A természet és a történelem fejlődése tehát az emberi tudat teremtő képességének következménye.

Ennek a gondolatnak a hatására a jénai romantikusok nem ábrázolni akarták a világot, hanem a költészetükkel teremteni akartak világokat. Ezt a teremtő munkát pedig nem korlátozhatják szabályok, az öntörvényű, zseniális művészi szellem nem követ semmilyen külső mintát, hanem teljesen újat és eredetit alkot.

Ez a felfogás eredményezte az egyéni jelképzést és a tartalommal, formával, hangulattal való szabad játékot, kísérletezést.

A német romantikusok olyan művet szerettek volna alkotni, amely képes megragadni a létezés teljességét, de később belátták, hogy a teljesség elérhetetlen, így minden mű csak töredékes lehet. A teljesség iránti vágy és a teljesség lehetetlenségének tudata pedig ironikus szemléletmódot eredményezett (a művész ironikusan látta önmagát és művészetét is).

A jénai romantikusok nagy hatású gondolkodója Friedrich Schleiermacher volt, aki a modern értelmezéstudomány, a hermeneutika (a görög „hermeneuin”=vezetni, értelmezni, magyarázni szóból) megteremtője. Ő dolgozta ki az irodalmi művek értelmezésének általános elveit, függetlenül az egyes szövegektől és szövegtípusoktól.

Schleiermacher szerint a művek megértése, befogadása egyfajta újraalkotás, tehát az olvasó amolyan helyreállító (rekonstruktív) tevékenységet végez. Tehát a szöveg világa és a befogadó világa között kölcsönhatás alakul ki. Persze csak úgy lehet megérteni egy művet, ha a befogadó előbb tisztázza az adott szöveg működési alapját, ehhez pedig egyetlen támpontja van: önmaga.

Ez azt jelenti, hogy egy szöveg megértésekor a befogadó mindig a saját világából, saját előfeltevéseiből indul ki. Ugyanakkor az értelmezés során előfordulhat, hogy módosítanunk kell az előfeltevéseinket. Schleiermacher ezt a folyamatot a megértés korének, hermeneutikai körnek nevezi.

A jénaiak legjelentősebb költője Novalis (ez a név írói álnév, eredeti neve Friedrich Hardenberg volt), aki a misztikusat, a titokzatosat, a sejtelmeset kereste a költészetben. Így a német romantikában fontos szerepet játszott a fantasztikum, a képzeletvilág, az álom.

Legszebb lírai alkotása a Himnuszok az éjszakához című, misztikus versciklus (Novalis szerette az éjszakát, az álmok időszakát, amikor az ember kiszabadul a hétköznapok kötöttségéből). Meg szokás még említeni Heinrich von Ofterdingen című befejezetlen regényét, amely egy 13. századi lovagköltőről szól.

Második nemzedék: heidelbergi romantika

A jénai kör felbomlása után a német romantika központja Heidelberg lett. Ez a nemzedék volt az, amely a napóleoni háborúk alatt átélte a megalázó idegen megszállást: a francia seregek ugyanis bevonultak a német tartományokba.

Napóleon 1806-ban Jénánál a porosz császárt is legyőzte és az elfoglalt területeken érvénytelenítette a korábbi feudális joggyakorlatot. Minthogy a francia alkotmány elveire épülő polgári szabadságjogokat vezetett be és olyan reformokat léptetett életbe, amelyek elősegítették a kapitalista fejlődést, Napóleon lényegében jót tett a németeknek, hiszen a haladást segítette elő.

Mégis gyűlölték, mivel idegen hódító volt, és uralma arra késztette a németeket, hogy Angliára tekintsenek példaként. Azonkívül a francia hódításnak köszönhető az is, hogy a német nemzeti öntudat megerősödött, az idegen uralom megnövelte a németeknek szülőföldjük iránti elkötelezettségét. 

A német romantika második nemzedéke tehát a nemzeti összetartozás jegyében a közös múlt és a közös hagyományok felé fordult. Az irodalomban ez azt jelentette, hogy gyűjteni kezdték az addig szóban hagyományozódó népköltészeti alkotásokat.

A heidelbergi romantika fontos gondolkodója volt Johann Gottfried Herder (1744-1803), aki eszmeiségével megteremtette a heidelbergi romantika népművészet kultuszát.

Herder a nemzetet úgy képzelte el, ahogyan egy önálló emberi személyiséget elképzelünk. Szerinte a nemzeti nyelv és a nemzeti irodalom jellemzi legpontosabban az adott nemzet kultúráját.

Herder tehát az irodalmat egy összefüggő folyamatnak látta: olyan jelenségek láncolatának, amelyek a történelmi viszonyokban gyökereznek. Ezzel az irodalomesztétika történeti nézőpontját teremtette meg. Szerinte nincsenek olyan általános érvényű esztétikai szabályok, amelyek minden nemzet irodalmára érvényesek lennének. Azaz minden nemzet irodalma saját egyéni utat jár be.

A nemzeti történelemről is úgy gondolkodott, ahogyan az emberi életről szokás gondolkodni. Szerinte minden nemzetnek van gyerekkora, fiatalkora, felnőttkora és öregkora, ahogy az embereknek is. Tehát az egyes nemzetek is ugyanúgy születnek, felnőnek, megöregszenek és meghalnak, ahogy az emberek.

Herder szerint csak azok a nemzetek képesek megőrizni életerejüket és maradnak fenn, amelyek saját múltjukból, hagyományaikból szerves fejlődéssel bontakoztatják ki az újabb alkotásaikat. Vagyis vissza kell nyúlni a nemzeti kultúra ősi gyökereihez, pl. a népköltészethez.

Herder hatását jelzi, hogy el is kezdődött a népköltészet kincseinek felkutatása, gyűjtése. Ennek a törekvésnek a jegyében készült pl. a Grimm testvérek, Jakob Grimm (1785-1863) és Wilhelm Grimm (1786-1859) közismert mesegyűjteménye.

A két Grimm egy nyelvész és irodalomtörténész testvérpár volt, akiknek nemcsak a német mesekincs és az ógermán mitológia összegyűjtése fűződik a nevükhöz, hanem a germanisztika megteremtése is. Rajtuk kívül érdemes még megemlíteni egy másik híres népmesegyűjtő, a dán Hans Christian Andersen (1805-1875) nevét is, aki szintén a romantika korához köthető.

A népköltészeti hatás a német romantikus zenében is jelentkezett Schubert és Schumann dalköltészetében.

A német romantika további fontos alkotói

A heidelbergi korszak után a német romantika több irányba fejlődött tovább. Egy későbbi nemzedéknek, az ún. berlini romantikának legjelentősebb képviselője például E. T. A. (Ernst Theodor Amadeus) Hoffmann (1776-1822), akinek fő műfaja a novella volt, de ma Az arany virágcserép című kisregényéről ismerjük, melyben a nyárspolgár és a művészet konfliktusát ábrázolja.

Bár nem tartozott közéjük, a jénai romantikusokkal egy időben alkotott Johann Christian Friedrich Hölderlin (1770-1843), aki a német irodalom egyik legnagyobb költőjének számít. Legismertebb műve a Hüperion című lírai fejlődésregény, versei közül Az élet fele útján című létösszegző költemény emelkedik ki.

Nemcsak a romantikához, hanem már a korai realizmushoz is köthető Heinrich Heine (1797-1856) költészete, akinek legfontosabb alkotása a Dalok könyve című romantikus versgyűjtemény (1827), amellyel világhírű lett. Ennek legszebb darabjai az első szerelemről szólnak (pl. A dal szárnyára veszlek).

A német romantikával kapcsolatban érdemes még megemlíteni Heinrich von Kleist (1777-1811) nevét is, akinek munkássága a német klasszika és a német romantika közti átmenet időszakára esik. Sokoldalú szerző volt, mindhárom műnemben alkotott.

Legfontosabb műve a Kolhaas Mihály című terjedelmes elbeszélés, amely a 16. században játszódik és egy fanatikus igazságkeresés történetét meséli el, személyes sérelme miatt a világ ellen forduló tragikus főhőssel.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!