A romantika kora, általános jellemzői, irodalma és művészete (ismertető írás)
A romantika esztétikai-poétikai jellemzői
- képzelőerő
A romantika művészetében minden addiginál nagyobb szerepet kapott a képzelőerő, a szárnyaló fantázia. Ennek több oka is volt: egyrészt a képzelőerő segítette hozzá az embereket ahhoz, hogy a sivárnak érzett valóságból elmeneküljenek, másrészt a korlátlan művészi szabadság eszménye megkövetelte, hogy ne vessenek gátat a fantáziának.
A klasszicizmus józanságával, racionalizmusával szemben a romantika a képzelőerőt tekintette a legfontosabb ihletforrásnak, a művészeket, költőket pedig vátesznek, prófétának, látnoknak tartotta, akik a semmiből teremtenek új világokat. A romantika korában a közönséget elbűvölték a fantázia alkotásai: a víziószerű képek, a merész képzettársítások, a képzelet alkotta álomvilágok stb.
Előtérbe kerültek az érzelmek, az izgalom, a mese, a kaland, a képzelet, az álom, a mitológia, a csapongó, fantáziadús gondolkodásmód és maga a szépség.
- a poétikai kánonok leértékelődése, az ihlet szerepe
A romantika elutasította a klasszicizmust és általában minden olyan művészeti szabályrendszert, amely mintakövető volt. Ez szükségszerűen következik a művészi szabadság elvéből, az egyéniségkultuszból és a szubjektivizmusból.
Azt mondták, hogy nem már meglevő formákba kell beleerőltetni a művészi mondanivalót, hanem új formákat kell kitalálni. Azaz minden művészi gondolat és érzelem teremtse meg a maga formáját, amelybe beleillik.
Tehát a romantika úgy fogta fel a műalkotás létrehozásának folyamatát, mint valami csodás, varázslatszerű teremtő tevékenységet, amely ihletett állapotban zajlik. A romantika szerint a műveknek ihletből kell születniük, mert az ihlet felette áll mindenféle tudatos megfontolásnak, magasabb rendű minden józanságnál és ésszerűségnél: valamiféle természetfeletti, tapasztalaton túli dolog.
- vallomásosság
Az egyéniségkultusznak és a személyesség elvének következményeként az irodalmi művek vallomásos jellegűvé váltak. A művekben megsokasodtak a magánbeszédek, monológok, és mivel az egyéni érzések kifejezése a líra alapvető jellemzője, a másik két műnem is lírizálódott.
Így logikus, hogy a romantika irodalmának vezető műneme a líra lett.
- az eredetiség elve
A romantika művészei teljes szabadságot élveztek, de egy fontos követelmény volt velük szemben: hogy eredeti műveket alkossanak. Nagyon fontos, hogy az irodalom történetében a romantika volt az a korszak, amely elvárássá tette az eredetiséget (ami a mai napig elvárás az alkotókkal szemben, sőt, szerzői jog védi meg a műveket a plágium ellen).
Mivel az eredetiség elve a mai napig megmaradt, nekünk már furcsának tűnik, de bizony a romantika előtti korok nem tudták, mi az a plágium. Homérosztól Shakespeare-en át a mi Katona Józsefünkig szabadon vették át a szerzők egymástól a történeteket vagy régóta közszájon forgó, mindenki által ismert, ún. vándortémákat dolgoztak fel.
Akkor még a közönség elvárása is más volt: nem akart mindenáron valami újat kapni, hanem azokat a szerzőket ünnepelte, akik a régóta ismert történeteket jobban dolgozták fel, mint előttük bárki (ilyen volt pl. Shakespeare).
Nos, a romantika kora ezen változtatott: a 19. századtól kezdve már csak az a mű számít esztétikailag, művészileg értékesnek, ami eredeti, ami korábban nem létezett (pl. más nyelven).
Az eredetiség követelménye természetesen összefügg azzal, hogy a romantika elvetette a mintakövetés elvét: a klasszicisták még úgy gondolták, a jó példák utánzása eredményezi a jó művet (és a jó példa számukra az antik irodalom alkotásait jelentette). A romantika azonban semmi utánzást nem fogadott el: nem akart korábbi mintákat követni, hanem teljesen újat akart létrehozni.
Szükségszerűen következik ebből az, hogy új témák, új életérzések, új műfajok, új kompozíciós szerkezetek jelentek meg.
És mivel a romantika kora a nemzeti öntudat felébredésének korszaka volt, az eredetiség természetesen azt jelentette, hogy eredeti nemzeti alkotásokat kellett létrehozni. Ezeket a nemzeti irodalom legősibb rétegére, a népköltészet kincseire támaszkodva alkották meg a szerzők.
- műfajok, műnemek, művészeti ágak keveredése
Az eredetiség és a művészi szabadság elvéből következik, hogy bármit létre lehetett hozni, ami azelőtt nem volt. Nem kellett igazodni semmilyen szabályhoz, és nem kellett adott műfajon belül maradni, hanem akár ötvözni is lehetett két külön műfajt.
A romantika korát az általános érvényűvel szemben a különleges, az egyszeri, az egyedi érdekelte, ezért újító merészség jellemezte a művészeket.
A klasszicizmus még kínosan ügyelt arra, hogy elkülönítse egymástól a műfajokat és a műnemeket, sőt, a hangnemeket és a versformákat is (homogenitás), de a romantika szakított ezzel a rendszerrel és a művészetek egységét hirdette meg (heterogentiás). Mit is jelentett ez?
Egyrészt azt, hogy a szerzők elmosták a műnemek és a műfajok közti határokat, és elkezdték keverni őket egymással. Így aztán új, kevert műfajok jöttek létre (pl. elbeszélő költemény, drámai költemény, verses regény, prózavers). Természetesen az egyes műnemek is keveredtek egymással (pl. a ballada esetében az epika és a líra).
És mivel a romantika vezető műfaja a líra volt, az összes műfaj egy kissé lírizálódott is.
Nemcsak a műfajok és a műnemek keveredtek egymással, hanem az egyes művészeti ágak is közeledtek egymáshoz. Például az irodalmi szövegek egyik jellemző sajátossága lett a festőiség, és a festészet is „irodalmiassá” vált: a képek történeteket „meséltek el”, vagy a tájképek lelkiállapotot, hangulatot fejeztek ki.
A zene is közeledett az irodalomhoz és viszont. Az irodalom az érzelemkifejező jelleg erősödése miatt zeneibb lett, a zene pedig irodalmi alkotásokból indult ki, pl. ekkor vált fontos zenei műfajjá az opera.
A művészeti ágak keveredése a Gesamtkunst (összművészet) eszménye alapján történt.
- saját költői nyelv kialakítása (egyéni jelképzés), nyelvprobléma
A romantika elvetette a klasszicizmus fennkölt stílusú költői nyelvét, nyelvtanát és szabályrendszerét is. Mivel előtérbe került a személyiség és a személyesség, és mivel eredetit kellett alkotni, újításra volt szükség.
A romantikus szerzők ezért a köznyelv, a népnyelv felé fordultak (népiesség), vagy saját költői nyelvet teremtettek. A saját nyelv, az egyéni jelképzés azonban azzal a következménnyel járt, hogy nem volt többé meg az a „közös értés”, ami addig jellemezte az irodalmat.
Addig a műveket mindenki ugyanúgy értette, így a jelentésükről nem volt vita (gondoljunk pl. egy Balassi-vagy egy Csokonai-versre: elég egyértelmű volt, a kortársaknak legalábbis, hogy mit jelent, amit a költő leírt). Ez, hogy a műnek mindenki számára egyértelmű üzenete legyen, most megszűnt.
Ami persze azzal járt, hogy az irodalmi művek befogadása problematikus lett, hiszen már mindenki másképp értelmezte őket. Emiatt a közönség és a művészet távolodni kezdett egymástól, viszont fontos lett a művekről való beszéd, és megnőtt az irodalmi szövegek értelmezésével foglalkozó tudomány, az irodalomtudomány szerepe.
- allegória és szimbólum
Az allegória és a szimbólum fogalmát a 19. század elejétől kezdték fokozatosan elkülöníteni egymástól. A romantika eltávolodott az allegóriától, amely inkább a barokk és a klasszicizmus kedvelt költői eszköze volt.
Az allegóriában ugyanis egyértelmű megfelelés van a kép és a fogalom között, és a romantika számára ez túl egyszerű. A romantika a titokzatosságot szereti, ezért jobban kedvelte a szimbólumot. A szimbólumnak nincs egyértelmű olvasata, ezért sokkal titokzatosabb, nem lehet olyan könnyen megmagyarázni.
- irónia és humor
A romantika korának művészei arra vágytak, hogy megragadják a véges időben a végtelenséget, az örökkévalóságot, az egyetemeset, az abszolút teljességet. Erre azt tapasztalták, hogy a lehetőseik bizony be vannak korlátozva, a létük véges, és a tökéletes teljesség elérhetetlen a számukra.
Úgy gondolták, a műalkotásban feltárul a világ igazi lényege, de aztán belátták, hogy ez a feltáruló igazság töredékes. Mikor felismerték ezt az ellentmondást, a romantika művészei elkezdték ironikusan szemlélni az alkotásaikat és önmagukat is.
Ez onnan jött, hogy tudták, hogy a képzeletükkel bármilyen világot meg tudnak teremteni, de azt is tudták, hogy alkotóként fölötte állnak ennek a világnak, amit létrehoztak. Ezért elkezdtek távolságot tartani a műtől, amit megalkottak. Ennek a távolságtartásnak az eszköze volt az irónia. Ugyanakkor az ironikus szemlélet nemcsak esztétikai minőség volt, hanem bölcseleti kategória is.
A másik esztétikai minőség, amit a romantika kedvelt, a humor volt, amely szintén felülről szemléli a dolgokat, de elfogadóbb, szelídebb az iróniánál.
- szándékolt töredékesség
A romantika, mint mondtuk, teljességre vágyott, de a teljességeszményt a külső világban nem tudta megtapasztalni, ezért az egyén saját belső világában próbálta létrehozni.
Amikor rádöbbentek, hogy az abszolút teljesség elérése lehetetlen, a művészek úgy érezték, a létrehozott műveknek is szükségszerűen töredékesnek kell lenniük. Ezért igazabbnak, hitelesebbnek érezték azt a műalkotást, amely töredékes, mint azt, ami rendesen le van zárva. Ebből kifolyólag kedvelték a töredékszerűséget.
- a mítoszok szubjektivizálása, magánmitológiák
A romantika idején a művészek már nem érezték hitelesnek az európai kultúra nagy közösségi mítoszait, ugyanakkor nekik ugyanolyan szükségük volt egy mítoszra, amely megmagyarázza a világot, mint elődeiknek.
Ezt a mítoszt ők maguk teremtették meg saját maguknak, méghozzá úgy, hogy a korábbi mítoszhagyományt újraértelmezték, személyessé tették, mintegy újraalkották.
Ebből következik az is, hogy a romantika idején minden műalkotás már egyedi jelentéssel bírt. Ugyanis az egyes művek magánmitológiája már nem jelentett olyan világmagyarázó elvet, amely mindenki számára azonos lett volna.
- ellentétező eszmevilág, végletesség
A romantika kora kedvelte a szélsőségeket és mindig végletekben gondolkodott: nagy ellentétek (jó-rossz, angyali-ördögi, világos-sötét) jelentek meg a műalkotásokban.
A művészek egyik végletből a másikba estek: a művek hol elkeseredetten tragikus hangvételűek, hol pedig világot felforgatni vágyó elszántságot, tüzes lelkesedést tükröznek.
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
A legjobb magyar nyelvű elemzés, ami az interneten található! Nagyon érthető, világosan megfogalmazott, informatív és olvasmányos! Érettségihez kötelező! Köszönet az írónak 🙂
Dun Juan nem volt nőfaló (az eredeti műben)