A romantika világképe

A romantika az irodalomban fejlődött ki először, és onnan terjedt át más művészeti ágakra (festészet, szobrászat, zene, stb.).

Világképének legjellemzőbb vonásait az alábbi pontokban lehet összefoglalni:

• egyéniségkultusz (individualizmus)

Ez azt jelenti, hogy az egyén, a személyiség (individuum) belső világa áll a középpontban (ami akár ellentmondásos is lehet), nemcsak tudatos szinten, hanem a tudattalan, a lélek, az álmok, a vágyak szintjén is.

Az egyéniségkultusz legfelső fokán a zseni áll, akinek mindent szabad. A költőkkel, művészekkel szemben tehát csak egy követelmény van, a tehetség, a zsenialitás. Ha ez megvan, akkor joguk van bármilyen fajta önkifejezéshez, nem lehet őket semmilyen törvénnyel vagy dogmával korlátozni.

Ez azért fontos, mert a klasszicizmus mintakövető irányzat volt, a romantika viszont elvetette a minták követését és meghirdette a művészi szabadságot.

• személyesség (szubjektivizmus)

A romantika csak a személyt, azaz a szubjektumot ismeri el valóságosnak, ezért minden jelenséget önmagához viszonyítva értelmez. A romantikus művész nem ábrázol, hanem kifejez.

Azaz nem a világot mutatja be objektíven és tárgyilagosan, hanem bármit is jellemez, abban mindig saját magát, saját szubjektív érzéseit fejezi ki, önmagának az adott dologhoz való viszonyát írja le (nem azt, hogy milyen, hanem azt, hogy ő milyennek látja).

• történetiség

Már a klasszicizmus is érzékelte a történetiséget (csak a klasszicizmus az ókor, az antik világ felé fordult, míg a romantika a középkor felé), de a romantika volt az a korszak, amely igazán felfedezte magának a múltat, a múlt idegenségét, egzotikusságát.

Gyakorlatilag a gondolkodása középpontjába emelte azt a tényt, hogy az idő telik és a dolgok változnak, és emiatt az egész emberi lét történetileg meghatározott. Az ember egy adott történelmi korban él, amelyhez képest egy másik korszak érdekesnek, idegennek, titokzatosnak hat.

Míg a klasszicizmus időtlennek tartotta a művészileg értékes alkotásokat, a romantikát a történeti szemléletmód jellemzi. A legfontosabb örökség, amit a romantika kora ránk hagyott, az a felismerés, hogy egy művet a befogadó csak saját történelmi tapasztalatának tükrében tud értelmezni.

Így aztán egyetlen műről se mondhatjuk el, hogy akár a kortárs közönség, akár az utókor maradéktalanul megértette volna. Ahogy telik az idő, mindig lesznek új értelmezések, mert mindig jönnek új történelmi tapasztalatok is, amelyek fényében másként értelmezzük ugyanazt a művet, és az új értelmezés legalább annyira érvényes lesz, mint a korábbiak.

• múltba vágyódás, nemzeti őstörténet kutatása

A romantika korának embere, mint mondtuk, egyáltalán nem volt elégedett a saját jelenével, ezért felfedezte magának a középkort, amelyet sokkal szebbnek, jobbnak látott a saját koránál (különösen a lovagkort szerették, amelyet dicsőséges, fényes korszaknak tartottak).

A világos, tiszta formák és a szigorú antik felfogás helyett, amelyet a klasszicizmus annyira tisztelt, a romantika számára sokkal vonzóbb volt a középkor misztikus gondolatvilága. A középkor kultuszának felélesztésében jelentős szerepet játszott az újból megerősödő katolikus egyház is.

A művészek a történelem felé fordultak témáért, amelynek hangulatteremtő varázsa lenyűgözte őket, és amely megfejtésre váró, ismeretlen titkokat rejtett.

Megkezdődött a múlt értékeinek felkutatása, gyűjtése, például ekkor indultak meg az első művészettörténeti és régészeti kutatások.

És nemcsak általában a múltat kutatták, hanem elsősorban a saját múltjuk kezdte érdekelni őket. Európa újkori népei egyszerre tudni akarták, hogy honnan jöttek, kik voltak az őseik, így kutatni kezdtek saját nemzetük mondái, őstörténete után.

Felfedezték saját nemzeti múltjukat, történelmüket, kutatták a nemzeti sajátosságokat, élesztgették a népi hagyományokat, gyűjtötték a népmeséket, népdalokat, keresték nemzeti mítoszaikat.

Ha nem találtak olyan műalkotást, amelyben a nemzeti mitológiát fellelhették volna, akkor ők maguk írták meg saját múltjukról az őseposzt (ez történt a magyar irodalomban is, ahol Vörösmarty Mihály elégítette ki a nemzeti mitológia iránti igényt Zalán futása című eposzával). 

• természetkultusz

A romantika számára is fontos a természet, de nem azért, mert a művész ki akar vonulni a társadalomból, vagy el akar rejtőzni a természetben, hanem mert a természet alkalmas arra, hogy tükrözze az egyén hangulatát, vágyait, álmait, egyszóval a lelkiállapot, az érzelmek kivetülése tud lenni.

Fontos sajátossága a romantika életérzésének, hogy számára az emberi világ és a természet világa egy egész, egyként éli meg a kettőt. Az egyetemesség élménye nyilvánul meg ebben: az ember a világ minden dolgával együtt él és érez.

• szabadságeszmény

A szabadságvágy az egyik legfontosabb jellemzője a romantika világképének. Ennek oka nyilván az, hogy az egyéniség, az egyén szerepe felértékelődött, és a szubjektum előtérbe került. A művészek alkotói szabadságra vágytak, az elnyomott népek függetlenségre, és így tovább. A szabadságvágy politikailag a szabadelvűség ideológiájában öltött testet, amiről már volt szó.

A szabadságvágy természetes velejárója a lázadás, hiszen az ember nem akar többé engedelmeskedni a régi szabályoknak, ergo fellázad. A lázadás társadalmi téren a forradalmakban nyilvánult meg, a művészetben pedig a tapasztalaton túli, transzcendens erők elvetésében.

A romantikus művész már nem fogadja el az életnek, a létezésnek a mindennapi tapasztalaton túli erőkkel való magyarázatát. Sokkal inkább megérzések útján, intuíció által akar következtetni a létezés nagy titkaira.

• elvágyódás a valóságból, álomvilágok és egzotikum iránti fogékonyság

A romantika művészei hittek abban, hogy létezik egy eszményi, tökéletes világ, amely nem olyan, mint a valóság, sőt, ellentétes a valósággal. Mivel a vallásos hit megingott, a transzcendens, tapasztalaton túli erőkkel már nem tudták megmagyarázni, hogy miért van ekkora ellentét a valóság és az eszményi, ideális világ között. A vallásos magyarázat nem volt többé hiteles a számukra.

Részben ebből következik az, hogy a romantikusok elvágyódtak a valóságból: mivel elégedetlenek voltak az őket körülvevő világgal, próbáltak szebb világokat kitalálni és oda képzelni magukat.

A valóságból való menekülésnek több útját is felfedezték. Az egyik az, hogy a múlt felé fordultak (erről már volt szó), vagy a távoli jövőbe kívánkoztak. A másik a mesevilágok, képzelt világok kitalálása.

Szerettek volna egy illúziókkal teli, megszépített világban élni, mert úgy érezték, a boldogság csak a kitalált világokban, az álomvilágokban (tündérországban stb.) érhető el. A valóságban az ember soha nem lehet boldog, hiszen a mindennapi élet sivár, szürke és teli van kicsinyes gondokkal.

A valóságtól való elszakadás vágya és a képzeletbeli világokba való menekülés az oka annak, hogy a romantikában fontos szerepet kap a fantasztikum, az irrealitás, amely az irodalmi művekben is jelentkezik (pl. E.T.A Hoffmann: Az arany virágcserép).

A valóságtól való menekülés harmadik útja az orientalizmus volt. A romantika kora fedezte fel először az egzotikus keleti kultúrákat: vonzódtak a kelethez, mert érdekesnek, idillinek, egzotikusnak tartották.

A távoli, mesés Kelet amúgy is színes világát képzeletben még jobban kiszínezték: számos romantikus mű játszódik török, arab vagy újgörög közegben. Nálunk magyaroknál a keleti őshaza iránti érdeklődés élénkült meg.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!