A romantika kialakulása

A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy a francia forradalom utáni időszakban általános kiábrándulás és illúzióvesztés jellemezte Nyugat-Európa társadalmait.

A felvilágosodás nagy, szent eszméit a polgári társadalom nem váltotta valóra, sőt, a világ még kegyetlenebbnek és ellenségesebbnek tűnt, mint azelőtt. A dicsőségesnek induló francia forradalom is vérengzésbe, radikalizmusba torkollt, ami sokakban visszatetszést keltett.

A racionalizmus, a híres „józan ész” csalódást okozott, az emberek elvesztették optimizmusukat. Ráadásul ők a vallásba se kapaszkodhattak, ahogy azt a középkor embere tette, mert istenhitüket a felvilágosodás már korábban megingatta.

Az egész társadalom ezt a bizonytalanságot, zavart és kiábrándulást érezte, de az érzés először persze a művészekben, tudósokban, gondolkodókban tudatosult.

Az angol és a német polgári értelmiség élte át a legnagyobb lelki megrázkódtatást, ezért a romantika angol és német földön született meg és innen terjedt szét Európában.

Ők borzadtak el legjobban a francia forradalom terrorja és vérengzése miatt. Az angol polgárság már túl volt a maga forradalmán és féltette a nyugalmát, a német polgárságnak viszont, amely amúgy sem volt még annyira fejlett, a Napóleontól elszenvedett vereségek, megaláztatások okoztak nagy keserűséget.

Se az angoloknál, se a németeknél nem volt olyan mélyen beágyazódva a klasszicizmus, mint a franciáknál, ezért a romantika akadály nélkül ki tudott fejlődni (míg a franciáknál a romantikának csak nagy harcok árán sikerült gyökeret vernie).

A romantika eleinte nem volt klasszicizmusellenes, de mivel a klasszicista szabályokkal ellentétes esztétikai elveket vallott, idővel a két irányzat szükségszerűen szembekerült egymással.

A francia forradalom vérengzésétől a klasszicisták is elfordultak, de a felvilágosodás eszméit azért nem tagadták meg. A romantikusok azonban az egész polgári ideológiát elvetették. Ők már teljesen mást akartak.

A romantika eszmei, filozófiai háttere

A polgári átalakulás politikai értelemben a szabadelvűség (liberalizmus) ideológiájára épült, amelyre az ember és a társadalom modern felfogása jellemző. Ez a szemlélet az egyén érdekeit a közösség érdekei fölé helyezi, ezt nevezzük individualizmusnak.

A liberális felfogás a feudalizmussal szemben jött létre, tehát az számított konzervatívnak, aki az abszolutista államhatalmat támogatta, és az számított liberálisnak, aki demokratikus eszméket vallott.

Az individualizmusnak ugyanis az volt a lényege, hogy a nép és a kormányzat viszonyát nem uralkodó és alattvaló viszonyaként képzelte el, hanem állam és állampolgár viszonyaként. Értelmezésükben az állam nem más, mint szabad polgárok alkotmányos érdekegyesítése, és feladata nem más, mint az államot alkotó közösség, azaz a nemzet szolgálata.

A szabadelvűség, azaz liberalizmus eszméje azt tűzte ki célul, hogy politikai és jogi értelemben minden társadalmi csoport egyenlő legyen (ehhez a jobbágyság intézményének eltörlése is kellett, amely még a feudalizmus maradványa volt). A liberálisok hittek abban is, hogy minden társadalmi és politikai intézmény jobbá tehető, tökéletesíthető.

A szabadelvű politikai gondolatrendszer azért fontos, mert a 19. század nagy nemzeti szabadságküzdelmeinek a liberalizmus adta az eszmei alapját. A nagy modernizációs és nemzetiségi törekvések, a reformmozgalmak, a forradalmak és a függetlenségi harcok mind a liberális eszméket tűzték zászlajukra.

A romantikus művészet számos országban (különösen Európa keleti részén, ahol még feudális viszonyok uralkodtak) összefonódott a politikai mozgalmakkal, és a haladó erők, a liberális eszmék szövetségese lett. Azaz a művészet és a művészek a társadalmi haladás szolgálatába álltak.

A korszakra a forradalomnak két típusa is jellemző volt: az egyik a politikai, társadalmi értelemben vett forradalom, amely teljes politikai és társadalmi átalakulást tűzött ki célul, a másik az ipari forradalom, amely a munkaszervezés átalakításával közvetve gyakorolt hatást a társadalom életére.

A romantika általános jellemzői

A romantikát kétféle életérzés jellemezte, az egyik a byroni „spleen” (csalódottság, életuntság, búskomorság), a másik a forradalmi optimizmus, a lángoló hév, a kitörő életöröm.

Ennek megfelelően a művészek magatartása is kétféle volt: az egyik a magányba húzódó, a világtól elforduló alkotó (pl. Byron, Shelley), a másik a népvezér, aki jövőbe látó „vátesz” is (pl. Victor Hugo, Petőfi Sándor).

A romantika erőteljes hatásokra törekedett és a nagyközönséghez akart szólni, ez azonban együtt járt azzal, hogy a művek minőségileg széles skálán helyezkedtek el, vagyis nagyon eltérő színvonalúak voltak. A jelentős művek mellett egyre több szórakoztató célú, esztétikai érték szempontjából gyenge alkotás is született.

Így lassan kezdett kialakulni az ún. „tömegkultúra”, amelyet milliók, tízmilliók fogyasztanak, és amely különvált az ún. „magas kultúrától”, amely csak az értő kevesekhez szól. Például német nyelvterületen Goethe drámái képviselték a magas kultúrát, a tömegek azonban a harmadrangú Kotzebue színdarabjait nézték.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!