A magyar romantikus irodalom sajátosságai

Ahogy más nemzetek is, a magyarság is kereste saját ősi mitológiáját a romantika idején, de rá kellett jönnie, hogy saját eredetéről legfeljebb mondákat találhat. Ezért a kortársakra hárult a feladat, hogy megírják a magyarság nemzeti eposzát. A várva várt, nagy mű Vörösmarty Mihály Zalán futása című eposza lett, amely a honfoglalás dicsőségét idézi fel és 1825-ben jelent meg.

Persze, számos más eposz is született a magyarság eredetéről, valamint múltunk, történelmünk feldolgozásának céljából magyar nyelvű és témájú történelmi drámák is íródtak (a legfontosabb Katona József Bánk bánja). Kisfaludy Károly Mohács (1825) című verse pedig az 1526-os mohácsi vereséget idézi fel.

A magyar romantikus költészet és a népiesség

Ahogy az európai romantikában, úgy nálunk is nagy figyelmet kapott a népköltészet. Az 1830-as években az Akadémia elindította a módszeres népdalgyűjtést, majd az 1840-es években a Kisfaludy Társaság megbízásából Erdélyi János vitte tovább ezt a törekvést.

A magyar romantika irodalmában a népiesség irányzata fontos szerepet játszott, hiszen ilyen vagy olyan formában szinte minden magyar romantikus alkotónak az életművében megtalálható – persze nem ugyanabban a mértékben.

Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály beépítették költészetükbe a népdal lehetőségeit, ami többnyire formai jegyekben nyilvánult meg.

Arany János és Petőfi Sándor viszont gyakorlatilag azonosultak a népköltészettel: pályájuk adott szakaszát csak és kizárólag a népiesség irányzata határozta meg, nemcsak formailag, hanem szemlélet terén is.

Ennek oka politikai: ők alkottak abban a korszakban (az 1840-es években), amelyet a jobbágyrendszer megszűntetésének ügyéért való küzdelem határozott meg. A népiesség természetesen felkarolta a jobbágyfelszabadítás ügyét, és elősegítette a nemzet fogalmának kiszélesítését is (tudniillik hogy a jobbágyok is számítsanak bele a nemzetbe). 

Arany és Petőfi a népiességet be akarták emelni a nemzeti irodalomba, valószínűleg Friedrich Schlegel vélekedése miatt, aki szerint a költészet nem szűkíthető le a népköltészetre.

Vagyis az igazi költészet a népé is, de nemcsak a népé, hanem a tanult költőké is (műköltészet). Schlegel szerint a nemzeti költészet az igazi költészet, amelynek a népköltészet is része, de amely több a népköltészetnél.

A magyar romantikus próza

A romantika vezető műneme a líra volt, és nálunk is a költészetben jelentkezett legnagyobb súllyal, de azért érdemes néhány szót szólni a magyar romantikus prózáról is.

A regény mint műfaj először a 18. században Angliában lett népszerű, és ott nagy számú olvasóközönségre tett szert. Nálunk azonban csak lassan gyökerezett meg, ami a polgárosodás megkésettségének a következménye.  

A felvilágosodás korában a magyar szerzők nem nagyon írtak eredeti műveket, inkább csak magyar fordításokat készítettek a népszerű külföldi szerzők műveiből. Kazinczy Ferenc németből, Báróczi Sándor franciából fordított.

Az első magyar nyelvű regényt egy Dugonics András (1740-1818) nevű piarista szerzetes írta Etelka címmel 1788-ban. Témája egy 10. századi szerelmi történet, amelyben a legyőzött bolgár vezér, Zalán fia beleszeret a magyar Gyula vezér lányába, Etelkába, aki persze másba szerelmes.

Az első művészileg is színvonalas eredeti magyar mű Kármán József Fanni hagyományai című szentimentális naplóregénye, amelyet a 18. század legkiemelkedőbb prózai alkotásának tartanak.

A 19. század elején Magyarországon is divatba jött a regényolvasás, így a megnövekedett igények kielégítésére egyre több kalandos történet látott napvilágot (bár ezek többsége is fordítás vagy átdolgozás volt).

Eredeti magyar regények nagyobb számban csak az 1830-as évektől íródtak, az első említésre méltó mű Fáy András (1786-1864) családregénye, A Bélteky-ház, amely egyben az első magyar társadalmi regény is.

Az első magyar történelmi regényt báró Jósika Miklós (1794-1865) írta Abafi címmel 1836-ban. Fordulatos történeteivel az erdélyi író valóságos sikerszerzővé vált, élete során 78 regényt írt, melyek közül a legnépszerűbb és irodalmilag is legértékesebb az elsőnek megjelent Abafi volt.

Jósika az angol Walter Scott műveit és alkotásmódját tekintette mintának, regényeiben a romantika teljes kelléktára szerepel a párviadaloktól a titkos szerelmen át a gyerekcseréig.

Arra is odafigyelt, hogy erkölcsileg és társadalmilag jó célt szolgáljon a műveivel: az 1590-es években játszódó Abafi könnyelmű, fiatal főhőse például kitartással leküzdi jellemhibáit és végül megtalálja a helyét a közéletben és a szerelemben is.

Az 1840-1860-as években egyre jobban elterjedt a regény mint műfaj és egyre több író tűnt fel, akik már mind eredeti magyar nyelvű műveket alkottak. Három fontosat kell közülük kiemelnünk.

Az egyik báró Eötvös József (1813-1871), aki nemcsak a romantika szerzője, hanem már a realizmushoz is közel jutott. A három legjelentősebb regénye A karthausi című naplóformájú, szentimentális-elégikus énregény, A falu jegyzője című szatirikus politikai regény és a Magyarország 1514-ben című történelmi regény.

A másik fontos szerzőnk báró Kemény Zsigmond (1814-1875), aki Jósikához hasonlóan erdélyi nagybirtokos volt és ő is történelmi regényeket írt. Legismertebbek pl. az 1855-ös Özvegy és leánya, amely egy 17. századi történetet beszél el, A rajongók (1858), amelynek cselekménye szintén I. Rákóczi György korából való, és a Zord idő (1862), amely Buda 1541. évi elfoglalását és a törökök betelepedését meséli el.

A legnagyobb romantikus regényírónk Jókai Mór (1825-1904), aki a magyar elbeszélő stílust világirodalmi szintre emelte. Irodalomtörténetileg Victor Hugo, Walter Scott és Charles Dickens mellett van a helye.

Tudni kell azonban, hogy amikor Jókai Magyarországon elkezdett romantikus regényeket írni, akkor Európában már lecsengett a romantika és a realizmus hódított teret magának.

Ennélfogva Jókainak köszönhetően nálunk akkor is virágzott még a romantika, amikor már nem volt időszerű. Ennek sajátos oka egyrészt Jókai személyiségében, másrészt az 1848-as szabadságharc bukása miatti letargikus közhangulatban lelhető fel.

Jókai olyan ember volt, aki meg tudta őrizni a derűjét és a jövőben való bizalmát akkor is, amikor mások kiábrándultak és kétségbeestek, így az általános elkeseredésben nagy szükség volt egy olyan íróra, mint ő, aki romantikus illúziókkal és ábrándokkal vigasztalta meg a korabeli olvasóközönséget. Szó szerint magával ragadta a közönséget és hihetetlenül népszerű lett.

Ráadásul olyan színvonalat képvisel a magyar irodalomban, amit az előtte alkotó magyar szerzők nem tudtak elérni. Könnyed és természetes stílusban írt, míg Jósika, Eötvös és a többiek nehézkes körmondatokban fogalmaztak. Lényegében ő hajtotta végre azt a stílusfordulatot a prózában, amit Petőfi a költészetben.

Közvetlenül Világos után egy olyan regénytrilógiát alkotott (Erdély aranykora, 1851, Törökvilág Magyarországon 1853-1854, Janicsárok végnapjai, 1854), amelyben a magyarság 17. századi hősies harcait mutatja fel vigasztaló példaként a korabeli magyarságnak.

Egyik csúcsteljesítménye egy regénydilógia (Egy magyar nábob, 1853-1854, Kárpáthy Zoltán, 1854), amely a reformkor küzdelmeit ábrázolja egy család egymást követő nemzedékeinek életén keresztül.

Pályájának egyik abszolút csúcsát azonban A kőszívű ember fiai (1869) című regény fémjelzi, amelyet az 1848-as szabadságharc „hősi eposzaként” tartanak számon.

A romantikus-utópisztikus jegyeken túl már realista vonásokat is tartalmaznak azok a regényei, amelyek a gyors tempóban kapitalizálódó Magyarország korabeli viszonyait mutatják be: a Fekete gyémántok (1870) és Az arany ember (1872).

Az 1880-as évektől a magyar prózában a regény helyett a kisepikai műfajok kerülnek előtérbe: a századfordulón virágzott a novellairodalom és a romantika helyett már a realista törekvések voltak jellemzőek.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 16. oldalra!