A romantika kora, általános jellemzői, irodalma és művészete (ismertető írás)
3. Francia romantika
A francia romantika csak az 1820-as években jelent meg, jóval később, mint a német és az angol, és sokkal keményebb küzdelmet is kellett vívnia az elismerésért. Ennek oka az, hogy császársága idején Napóleon a művészeti ízlésvilágot is az uralma alatt tartotta, és ő a francia forradalom klasszicista művészeteszményét tette kötelezővé.
Ennek egyértelmű politikai oka az, hogy a romantika eszméi veszélyesek voltak az abszolút uralkodók számára, különösen a romantikus szabadságeszmény. A romantika demokratikus színezetű és zsarnokellenes volt, védte a személyes szabadságjogokat és pártolta a forradalmakat, ezért nemkívánatos volt az abszolutista államberendezkedés számára.
Egyébként Napóleonnak nem volt nehéz fenntartania a klasszicista ízlést, mert a franciák egyébként is jobban kötődtek a felvilágosodáshoz és a nagy francia forradalom vívmányaihoz, mint a többi nemzet. Sokat számított a szemükben, hogy a klasszicizmus a forradalom alatt vált hivatalos művészeti irányzattá. Ettől jobban magukénak érezték, úgy érezték, a klasszicista ízlés a francia szellemet fejezi ki.
A romantikát kezdetben annyira elutasították, hogy még azt se akarták elhinni, hogy a romantika tényleg a nemzeti szellemet erősíti: számukra a klasszicizmus jelentett egyet a franciasággal.
A francia romantika első nemzedéke
Mivel Napóleon a klasszicizmust erőltette és a romantikát üldözte, talán nem véletlen, hogy a francia romantikusok első nemzedéke Napóleon politikai ellenfelei közül került ki, illetve azoknak az emigránsoknak a köréből, akik miatta éltek száműzetésben.
Mindez azzal járt, hogy a korai romantikus szerzők, pl. a külföldön, száműzetésben élő Madame de Staël (1766-1817) bárónő és az indiántörténeteket író François-René de Chateaubriand (1768-1848) a romantika eszméit politikai tartalommal is feltöltötték.
Napóleon liberális ellenzékeként megpróbálták korlátozni az állam hatalmát, ezért a francia romantika irodalma nagyon mélyen átpolitizált lett: a liberalizmus és a polgári szabadságjogok eszmeiségében gyökerezik.
Ez annyira így volt, hogy később maga Victor Hugo is azt gondolta, hogy a romantikus irodalom nem több, mint a politikai értelemben vett liberalizmus irodalmi megnyilvánulása (az Hernani előszavában azt írja, a romantika „nem más, mint a liberalizmus az irodalomban”).
Mme de Staëlt, aki 1800-ban tanulmányt írt Az irodalomról címmel, amelyben szembeszállt a klasszicista ízléssel és az antik minták utánzásával, Napóleon száműzte Párizsból.
Ugyanakkor paradox módon Napóleon alakja egyfajta romantikus ideált testesített meg, hiszen a semmiből küzdötte fel magát, meghódította fél Európát és császár lett. Személye és élettörténete az 1830-as évektől a romantika irodalmának egyik meghatározó mítosza lett, amely számos műben megjelent (pl. a romantikus jegyeket is tartalmazó realista regény, Stendhal Vörös és feketéje is olyan főhőst léptet színre, aki rajong Napóleonért).
A korai romantikusok színre lépése Franciaországban az 1820-as évekre tehető, mivel ekkortájt jelent meg Alphonse de Lamartine (1790-1869) francia költő első verseskötete Költői elmélkedések címmel.
Ezt a kötetet tartja az irodalomtörténet a francia romantika első jelentős irodalmi műalkotásának. Legismertebb darabja A tó című vers, amelyben a lírai én a múltbeli boldogságra emlékezik.
Tehát az 1820-as években bukkant fel az a nemzedék, amely nagy vitákat és csatákat indított el a klasszicizmus és a romantika hívei között.
Az új költői nemzedék, amely szerette volna meghonosítani a romantikát Franciaországban, a társadalmi-politikai harcokba is bekapcsolódott: küzdött a zsarnokság ellen és pártfogolta az elnyomottakat, a szegényeket, a megalázottakat, az elesetteket. Így a franciáknál a romantika sokkal inkább közösségi jellegű és politikai színezetű volt, mint akár az angoloknál, akár a németeknél.
A romantika győzelme Franciaországban
A romantika ott igyekezett elérni az áttörést, ahol a klasszicizmus legerősebb bástyái voltak: a drámában és a színjátszásban. A küzdelemben az 1830-as év hozta el a fordulópontot, egészen pontosan 1830. február 25-e, amikor bemutatták Victor Hugo Hernani című darabját. Ezt a napot máig úgy tartjuk számon mint az „Hernani csatája” napját, mivel a bemutató óriási botrányba fulladt.
Hugo gyökeresen szakított a klasszicista hagyományokkal: nem tartotta be a hármas egység elvét és nem követte a nyelvezetre és a szerkezetre vonatkozó szabályokat sem. Ehelyett egy fordulatos, kalandos történetet írt, amelynek címszereplője igazi romantikus hős: Hernani, a nemes lelkű, lovagias középkori spanyol haramiavezér.
A feszültség már a darab első sorainál kirobbant, mivel Hugo félredobta a klasszicista verstan szabályait, amely tiltja a soráthajlást. Mikor a klasszicista nézők meghallották az első enjambementeket, fütyülni kezdtek, a romantikus nézők azonban szembeszálltak velük. A nézőtéren szabályszerű verekedés tört ki a régi és az új ízlés hívei között, amely a romantikusok győzelmével végződött, akik kizavarták a klasszicistákat a színházból.
Mivel Hugo és a romantika hívei azonos stílusú mellényben jöttek el a bemutatóra, a premiert a „mellények csatájának” is szokás nevezni. A mellény viselésével a nézők a szimpátiájukat akarták kifejezni az alkotás és Hugo romantikus eszméi iránt.
Az irodalomtörténet szerint az „Hernani csatája” jelképes esemény, amely a romantika áttörését jelzi Franciaországban, ezért 1830-tól számítjuk a francia romantika kezdetét.
Vezéralakja Victor Hugo lett, aki az 1848-as forradalmak idején kiállt a köztársaság és a szabadság eszméje mellett, és a forradalom bukása után elhagyta Franciaországot, ezért neve a levert forradalom jelképe lett, személye köré pedig a romantikus próféta-költő nimbusza szövődött.
Hugo nálunk Magyarországon regényíróként ismert, ezért kevesen tudják, hogy költő is volt. Sőt, a nemzetközi irodalomtörténet a költészetét többre tartja, mint a prózáját, állítólag esztétikai szempontból a versei a legértékesebbek, különösen a Századok legendája című, 1859-es verseskötetét becsülik sokra. Ennek leghíresebb darabjai Az alvó Boáz és Az éj, az éj, az éj című versek.
Prózájának legismertebb darabjai A párizsi Notre-Dame (1831) és a Kilencvenhárom (1874) című romantikus történelmi regények, valamint a szerző saját korában játszódó A nyomorultak (1862), amellyel Hugo az igazságtalanság ellen tiltakozik és a szegények, elesettek mellett emel szót.
A francia romantikának egy másik fontos szerzője Gérard de Nerval (1808-1855), aki a modern francia lírára gyakorolt nagy hatást. Kimérák (=agyrémek, gyötrő gondolatok) című, 1854-es szonettgyűjteménye olyan szimbólumrendszert tartalmaz, amelyet a mai napig próbálnak újabb és újabb módon megfejteni. A kötet első darabja az El Desdichado című vers, amely Nerval legismertebb műve.
A francia romantikus költészet filozofikus ágát Alfred de Vigny (1797-1863), a népdalszerű lírát és a lélekelemző drámát pedig Alfred de Musset (1810-1857) képviseli.
Eugéne Sue (1804-1857) Párizs rejtelmei című, című, 1842-es kalandos meseszövésű regénye a nagyvárosi alvilág rejtelmeiről szól, így a romantika érdekességeket, izgalmakat kereső sajátosságát hordozza magán. Sue hatással volt többek közt a fiatal Jókaira.
A francia romantikus próza irodalmilag kevésbé jelentős, de máig népszerű szerzőket is felvonultat, ilyen pl. a férfi álnéven alkotó, sikeres írónő, George Sand (1804-1876), aki a nők érzelmi egyenjogúságát hirdette. Legjobb regénye a Mauprat (1837).
Az idősebb Alexandre Dumas (1803-1870) történelmi kalandregényekkel lett világhíres, melyek közül A három testőr (1844) és a Monte Cristo grófja (1845) a legismertebbek. Fia, az ifjabb Alexandre Dumas (1824-1895) is író lett, aki A kaméliás hölgy (1848) című regényében egy erkölcsös kurtizánt tett meg főhősnek.
A két Dumas nem írt jelentős műveket; izgalmas, fordulatos, de felszínes regényeiket szórakoztató célzattal alkották a nagyközönségnek, azaz a tömegkultúra képviselői voltak. A mai napig rendkívül népszerűek, de a megfelelő életkorban (fiatalon) érdemes olvasni őket.
Ugyanez mondható el Jules Verne (1828-1805) romantikus ifjúsági kalandregényeiről, aki a 19. század második felének népszerű francia írója és a fantasztikus regény műfajának atyja volt.
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!
A legjobb magyar nyelvű elemzés, ami az interneten található! Nagyon érthető, világosan megfogalmazott, informatív és olvasmányos! Érettségihez kötelező! Köszönet az írónak 🙂
Dun Juan nem volt nőfaló (az eredeti műben)