Negyedik felvonás

2. jelenet

Szereplők:

THESEUS, Aigeus fia, Athén királya
HIPPOLYTOS, Antiopé amazon királynő és Theseus fia

Helyszín: Troizén, a Peloponnésos egyik városa

Theseus ezután megint összetalálkozik a fiával, és arról gondolkozik, milyen megtévesztő Hippolytos külseje: senki nem feltételezné róla, hogy micsoda szörnyűséget követett el.

Aki ilyen szép, akinek az erény tündöklik az arcán, arról senki se hinné el, hogy a szívében ilyen aljas és galád lehet. Legkevésbé a saját apja. Sokkal jobb lenne, ha a gonoszak csúnyák is lennének, hogy messziről fel lehessen ismerni, mi van a szívükben…

Hippolytos észreveszi, hogy apja milyen búskomor lett, és megkérdezi az okát. Arra kéri, ha olyasmiről van szó, ami nem titok, vagy titok ugyan, de a király rábízhatja, akkor mondja el neki.

Theseus egészen felháborodik azon, hogy a fia még a szeme elé mer kerülni.

„Te szörny, kit túl soká kímélt meg már a mennykő,
A rémek párja, kik elpusztultak kezemtől.
Miután iszonyú szerelmed közepett
Atyád ágyába vitt dühöngő őrület,
Még előttem mered mutatni e gyűlölt főt,
Itt, hol gyalázatod minden zugot betöltött,
S nem futsz keresni más, idegen ég alatt
Nevem sem ismerő, távoli tájakat?”

Thesus azt ajánlja fiának, hogy meneküljön el haragja elől. Ne is próbálja lecsillapítani vagy kiengesztelni, mert azzal csak tovább szítaná a dühét. Örök szégyen a számára, hogy az ég ilyen bűnös fiút adott neki, és nem akarja ezt még azzal tetézni, hogy saját fiának gyilkosa lesz, nem akarja ezzel bemocskolni dicső hírnevét.

Örök időkre száműzi Hippolytost, aki soha többé nem léphet hazája földjére, ha kedves az élete.

Ezután Neptunus istent szólítja meg, akinek partját régebben megóvta az orgyilkos bitangoktól, és aki azt ígérte neki cserébe, hogy teljesíti egy kérését. Theseus még soha nem kérte rá az istent, hogy váltsa be az ígéretét, még epirusi rabságában sem, mert olyan időkre tartogatta ezt a kegyet, amikor valami nagy vészhelyzet áll elő, amikor igazán nagy szüksége lesz Neptunus segítségére.

Most úgy dönt, arra fogja felhasználni Neptunus ígéretét, hogy bosszút álljon a fián. Megátkozza Hippolytost, és átadja őt Neptunus istennek, hogy büntesse meg: minél jobban kegyeli az isten Theseust, annál dühödtebben sújtson le az aljas ifjúra.

A herceg csak most kezd ráeszmélni, hogy tulajdonképpen mi történt: Phaedra őt vádolta meg azzal a szörnyű vággyal, amit érez! Ez olyan borzadállyal tölti el Hippolytost, hogy megszólalni sem bír, elszorul a torka és elakad a szava.

Theseus tovább gyalázza a fiát, akit azzal vádol, hogy aljasul arra játszott, hogy Phaedra majd gyáván elhallgatja tettét, de akkor nem kellett volna ott hagynia a tőrt mostohaanyja kezében, amely most bizonyítja bűnösségét.

Hippolytosnak erre már megjön a szava, sötét rágalomnak nevezi a vádat. Igazából annyira vérlázítónak tartja Phaedra vádját, hogy úgy érzi, el kéne mondania az igazságot mostohaanyjáról, de apja iránti tisztelet hallgatásra bírja.

Csak arra kéri Theseust, hogy gondolja végig, milyen a fia, emlékezzen vissza Hippolytos életére, és az alapján próbálja meg megítélni, lehet-e igaz az ellene felhozott vád.

Hippolytos szerint a nagy bűnöket mindig kisebbek előzik meg: egy addig bűntelen, tiszta lelkű ember nem szokott egyik napról a másikra, hirtelen egy szörnyűséges, nagy bűnt elkövetni. A nagy gonosztevők mindig fokozatosan jutnak el a kis vétkektől a nagy gaztettekig.

Hát hogy is lehetne vérfertőző vágya egy olyan fiatalembernek, aki mindaddig erényes életet élt, és még szerelmes sem volt soha?

Hippolytos elmondja, milyen vad gyűlölet él benne mindaz iránt, amivel most vádolják. Ezt mindenki tudja, erről ismeri őt egész Attika, hogy szinte már a zordságig megy az erényesség terén és megveti a női nemet. Legendákat mesélnek konok szívéről és szigorú erényéről.

Theseus szerint azonban épp ez a gőg bizonyítja, hogy Hippolytos bűnös: azért tudott az ifjú minden nő iránt közömbös lenni, mert mindvégig csak Phaedra érdekelte, már réges-régen a mostohaanyjára vetett szemet. A király szerint Hippolytos hideg lelke a hű, ártatlan szerelmet semmire se becsüli. Szerinte a hercegnek mindenképp valamilyen szemérmetlen, ocsmány hódítás kellett.

Látva, hogy apja szemében nem bizonyítja ártatlanságát, ha nőgyűlöletre és szerelemkerülésre hivatkozik, Hippolytos taktikát vált.

Most arról kezd beszélni, hogy igenis tudja, mi a szerelem, méghozzá a hűséges, ártatlan, szűzies szerelem, mert ilyen vágy ébredt benne nemrég. Ha van bűne, akkor ez az, ugyanis olyasvalakit szeret, akit tilos szeretnie: Ariciát, akit Theseus eltiltott a szerelemtől és a házasságtól.

Hippolytos tehát bevallja, hogy apja parancsát megszegve, apja tilalma ellenére szeret valakit: ebből Theseus láthatná, hogy Phaedra vádja nem lehet igaz, de ő cselt gyanít a vallomás mögött.

Szerinte Hippolytos ezt csak védekezésül mondja: magára vesz egy kisebb bűnt, hogy felmentést kapjon egy nagyobb bűn alól. Ennyire álnoknak, fortélyosnak és ravasznak hiszi őt.

A herceg ekkor elmondja, hogy már fél éve imádja Ariciát, és mivel tudja, hogy tilos szeretnie őt, fél éve elszántan kerüli a lányt. Félve szánta rá magát, hogy kitárja a lelkét apja előtt, és most döbbenten látja, hogy bármit mond, semmivel sem tudja eloszlatni azt a tévhitet, hogy ő Phaedra iránt érezne bűnös vágyat. Pedig akár esküdni is hajlandó, hogy apja végre higgyen neki.

Theseus azonban nem kér a fia esküvéséből, szerinte mindig azok a hitszegők, akik esküvel fogadnak meg valamit. Különben is elege van, megmondja Hippolytosnak, hogy hasztalan győzködi, ha csak ilyen gyenge érvei vannak.

A fiatalember ekkor felhoz még egy utolsó érvet:

„Egyre vérfertőzést, vad vágyat vetsz szememre,
Csak hallgatok; de lásd, Phaedrát oly anya szülte,
Ő oly vérből való, hisz jól tudod, uram,
Melyben ily rémségnek inkább talaja van.”

Ezzel Hippolytos arra céloz, hogy Phaedra anyja az a Pasiphaé volt, akiben az istenek büntetéseként szexuális vágy ébredt a szent fehér bika iránt, amelyet férje, Minósz nem volt hajlandó feláldozni Poszeidónnak, a tenger istenének.

A felajzott királyné Daidalosszal egy műtehenet csináltatott, amelynek belseje üreges volt; belemászott, és úgy közösült a bikával, amelytől meg is fogant, és megszülte a Minótauroszt, azt a szörnyszülöttet, amelyet a király a palota alatt építtetett labirintusba záratott.

Hippolytos azonban elszámítja magát, mert ezzel a célzással csak még jobban sikerül feldühítenie a királyt, aki úgy értelmezi szavait, hogy bűnös létére még arra vetemedik, hogy az áldozatot hibáztassa és próbálja befeketíteni.

Theseus elüldözi Hippolytost, akit árulónak nevez, és megfenyegeti, hogy ha nem megy el, akkor ő maga fogja elkergetni.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 21. oldalra!