A szeretett nőt is a képzeletbeli lábnyomától a tekintetéig táguló látószöggel veszi szemügyre a költő.

Ebből jól látható, hogy Petrarca tudatosan rendezte el a megszólítások sorrendjét, a vers szövege tehát jól meg van tervezve. Ezt az arányos versépítkezést az eredeti olasz műben tovább erősíti az, hogy az első 3 versszakban egy sor egy gondolatot tartalmaz (a magyar fordítás ezt nem tartja).

A megszólítások gyöngédek, minden kedveskedő jelzőt kap, de a természet nem önmagáért vagy önmagában szép, hanem azért szép, mert Laura istennői szépségét tükrözi. Tehát Laura lényének kisugárzása telíti meg értékkel a növényeket és természeti jelenségeket.

A táj érezte, látta őt és keveredett az ő lényével, és ettől értékesebb lett. Minden megnemesedik, magasztosabbá válik, amivel Laura érintkezett.

Laura ugyanis olyan csodálatos, hogy a puszta jelenléte az egész világot boldogsággal, ujjongással, szépséggel, tisztasággal, csillogással telíti meg.

Tehát az első 3 versszak összeforrasztja a természet szeretetét és a Laura iránti szenvedélyt, a kettő elválaszthatatlannak tűnik egymástól. Természet és ember szorosan összetartozik.

Ami Laurát illeti, róla nem derül ki semmi konkrét: egy eszményített nőalak jelenik meg, akinek tulajdonságai általánosak. Nem ismerjük meg Laura egyéniségét.

A szeretett nő egyénisége helyett a lírai én szenvedélye kap központi szerepet, aki önmagát figyeli meg elsősorban, nem a kedvesét.

Aztán jön az utolsó strófa, amelyben a beszélő keserűen felkiált: „irigylem tőletek tekintetét is!”

Ez egy váratlan fordulat, amely az eddigiekkel ellentétes hangulatú. Tudjuk, hogy Petrarca feloldotta a szonett hagyományos szerkezetét, ezért nála nem a négysoros és háromsoros strófák közt van ellentét, hanem csak az utolsó versszak hoz új gondolatot, és áll ellentétben az előző hárommal.

Ez történik itt is. Az eddigi elragadtatott hangvétellel szemben az utolsó strófában bizony negatív érzelem szólal meg: féltékenység, meg talán némi ellenszenv is, mivel a lírai én irigyli a természettől azt, hogy Laurával olyan közeli, intim kapcsolatban lehet. Ő is szeretne ilyen bizalmas viszonyban lenni vele, de neki ez nem adatik meg.

Azzal, hogy megvallja féltékenységét, a beszélő átértelmezi az első három versszak idillinek tűnő megszólításait. Az utolsó strófában felbukkanó ellentét hatásosságát fokozza a mondattani késleltetés is (az, hogy az első versmondat főmondati állítmánya csak a negyedik versszak első sorában hangzik el).

Ugyanakkor ez a mondat a költő személyét is belefoglalja a természet egészébe. A lírai én úgy beszél a többi elemhez, mintha ő maga is a természet része volna. A ma embere számára talán ez a legérdekesebb, mert mi már nem élünk a természet részeként. Petrarca még a természet részeként fordult oda az erdőhöz, a lankához, a tájhoz, a folyóhoz. Ha Laurával nem is, de a természettel mindenképpen bizalmas összetartozásban élt!

Az utolsó két sor csattanószerűen fogalmazza meg a fő gondolatot: „Ne lássam itt ridegnek a követ se: / lángoljatok, hisz lánggal égek én is.”

A beszélő erélyesen felszólítja a természetet, vagyis mindent, amit eddig kedvesen, becézve szólított meg, hogy ne legyen rideg, közönyös, hiszen látta Laurát, kapcsolatba került Laurával!

A lírai én türelmetlen parancsot ad a természetnek, hogy szenvedjen és lángoljon, ahogy ő is szenved és lángol, hiszen a Laurával való érintkezésnek ilyen a hatása: aki őt látta, aki jelenlétét érezte, az nem lehet közömbös iránta. Laura lénye senkit és semmit nem hagyhat hidegen, még a kövek sem maradhatnak ridegek.

Ez természetesen Laurának szóló udvarlás is: a szerelem és a hódolat megvallása.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!