A 2. versszak hangvétele már higgadtabb, a költő érvelni kezd, igyekszik a hallgatók értelmére, belátására hatni:

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.

Ez a szakasz időben kitágítja a vers mondanivalóját: visszanézünk a múltba, a rabság időszaka ugyanis nem a közelmúltban kezdődött, hanem századokkal ezelőtt, és még most is tart, azaz „mostanáig” tartott.

Ezután egy olyan érvet hoz fel Petőfi, amely a tömeg legelemibb ösztönére hat: arra épít a költő, hogy mindenki tiszteli az őseit, a saját és a nemzet ősapáit.

Az érv tehát az, hogy őseink, elődeink, akik még szabadok voltak és szabadon éltek, most olyan földben nyugszanak, amelyen utódaik szolgák lettek, és ebben a „szolgaföldben” nem nyughatnak békében. Azért is ki kell vívnunk szabadságunkat, hogy ők ne kárhozzanak el és békében pihenhessenek sírjaikban. Ezzel tartozunk nekik.

Az ősök tisztelete egyébként a francia romantikából származó közhely, a romantika egyik kedvenc rousseau-i gondolata. Ezt a gondolatot Petőfi aktuálpolitikai célra használja fel, agitációs eszközként.

Ám azon sokat törték a fejüket az irodalomtörténészek, hogy ősapáink miért „kárhozottak”. Még az is felmerült, hogy nem az előző sorhoz tartozik-e ez a jelző, vagyis hogy „mi” vagyunk a kárhozottak. Kovalovszky Miklós azonban minden kétséget kizáróan, a vers eredeti kézirata alapján bebizonyította, hogy a „kárhozottak” igenis az „ősapáink” jelzője.

Valljuk be, a „kárhozottak ősapáink” azért elég erős kifejezés! Még ma is érzékeljük, hogy ez kemény, pedig ma már a vallásos keresztény szókincsnek nincs akkora érzelmi töltése, mint a 19. században volt. Nos, Petőfi nem véletlenül használ kemény szavakat: azt akarja, hogy hallgatói megrendüljenek, hatni akar rájuk, meg akarja győzni őket.

A vallásos jellegű szókincsre azért volt szüksége, hogy a társadalmi mondanivaló még jobban érvényre jusson. A „kárhozott” ősapa azért kárhozott el, vagyis azért lett átkozott, mert utódai méltatlanok: ő még szabad volt, de fiai, leszármazottai szolgák lettek.

Petőfi tudta, hogy ennek a ténynek a tudatosítása még jobban növeli a szégyen érzését az emberekben: nem elég, hogy rabként élnek, még őseikre is szégyent hoznak ezzel, akik miattuk jutnak pokolra. Ez tovább növeli a feszültséget.

Figyeljük meg, milyen egyszerű a szókincs, ugyanakkor Petőfi nagyon tudatosan, gondosan megválasztott eszközökkel él! Néhány ellentétre építi fel a verset, ilyen pl. a szolgaföld és a szabad ősök ellentéte.

A 4 sornyi érvelés után ismét felhangzik az eskü, és most már érvényesül a refrén ismétlődő sorainak a tömeghatása: a tömeg, amint észreveszi, hogy Petőfi megismétli az első versszak végét, maga is dörögni kezdi vele együtt a refrént:

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A költőnek tehát sikerült bevonnia hallgatóságát a vers szavalásába, ami azt jelenti, hogy sikerült elfogadtatnia velük a saját véleményét, hiszen azért visszhangozzák a refrént, mert egyetértenek az egyes strófák mondanivalójával. Petőfi ezzel sikeresen mozgósította a hallgatóságát, mai kifejezéssel azt mondanánk, „megszavaztatta” őket, és ők úgy döntöttek: nem lesznek rabok tovább.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!