Befejezés

Petőfi a Nemzeti dalt tartotta a legkedvesebb versének, és ez nem véletlen, hiszen ez az egyik olyan verse, amely a leghívebben fejezi ki az egyéniségét. Tudjuk azonban, hogy egyetlen verset, még a legszemélyesebbet sem olvashatjuk úgy, mintha csupán a költő vallomása vagy sóhaja volna. Nekünk mindig mást, mindig többet fog jelenteni a vers önmagánál.

A Nemzeti dal ugyanis a megírása óta eltelt évek alatt megszámlálhatatlanul sok jelentéssel gazdagodott. Az idők során jelképpé nőtt: a magyar történelem minden forradalmának, minden szabadságért harcoló mozgalmának jelképévé.

Az ember nem töpreng el rajta, hogy szép-e a Nemzeti dal, mert benne van mindaz, ami miatt magyarnak érezzük magunkat: nyelvünk, történelmi tudásunk, hagyományaink természetessé teszik, hogy szépnek érezzük.

Illetve ez a vers több, mint szép: mivel közel áll hozzánk, természetesnek érezzük, valósággal része az anyanyelvünknek, és megható, lelkesítő is. Minden magyar ember régi ismerőse, amely egy olyan példára, egy olyan, sokat idézett eseményre emlékeztet minket, amely ráébreszt feladatainkra, kötelességünkre.

Ma elolvasva újraélhetjük az azóta lezajlott történelmi eseményeket is, és valószínű, hogy azok, akik utánunk jönnek, a mi korunkat is érzik majd benne. Így kezd a vers önálló életet élni, és rejtélyes módon egyre növekvő, egyre gazdagodó jelentéstartalmat felvenni. Ezt a jelentésgazdagító, megállíthatatlanul alakuló folyamatot nevezzük kultúrának…

Persze, a kultúra nemcsak a Nemzeti dalnak ad önmagánál is gazdagabb jelentést: minden műalkotás létrejöttét és befogadását befolyásolja az emlékek, viszonyítások és öntudatlanul is munkáló hatások által.

Ez a vers is, akárcsak a költészet egésze, az emberiség megszakíthatatlan történetével, az egyre gazdagodó emberi kultúrával, évezredek továbbélő szellemi kincseivel is összekapcsolja a mai (és mindenkori) ember, az egyén életét.

Érdekességként érdemes tudni, hogy Thorma János 1898-ban készítette Talpra magyar! című festményét.