Az 5. versszakban ennek megfelelően éles fordulat következik, a lelkesedést áhítat váltja fel, és a vers ritmusa is lassúbb, méltóságteljesebb lesz az előző strófa lázas üteme után:

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!

A költő felvillantja a boldogító jövőt hallgatósága előtt, azt a korszakot, amikor ismét méltóak leszünk őseinkhez. Olyan pozitív jelentéstartalmú jelzők érzékeltetik ezt a boldog jövőt, mint a „szép”, a „régi nagy”, a „méltó”.

Azzal, hogy „a magyar név megint szép lesz”, Petőfi közvetve azt is kimondja, hogy most nem szép: a nevünk meg van gyalázva, mert szolgák vagyunk. Ez nem más, mint burkolt nemzetbírálat.

A vers a reformkor gondolatvilágában gyökerezik: a régi magyar múltat szépnek tartja, akárcsak Kölcsey Himnusza vagy Vörösmarty Szózata. Ám a múlt és a jelen szembeállítása még erőteljesebb, mint a Himnuszban és a Szózatban, és azok történelemszemléletét a rabság és a szabadság ellentétére egyszerűsíti le.

A régi dicsőség említésével egyébként Petőfi a nemesség felé tesz egy gesztust (a dicső múlt emlegetése a reformkor nemesi költőinek volt kedvelt fordulata), de azért a vers alapvetően a köznépet célozza meg, Petőfi elsősorban a köznépet akarja megszólítani.

Tulajdonképpen az is egy érv az azonnali cselekvés mellett, hogy most lehetőségünk van visszaszerezni a magyarság régi dicsőségét és méltóvá válni ahhoz a hírnévhez, amelyet őseink vívtak ki a nemzetnek.

Persze annak, hogy ilyen szép legyen a jövőnk, van egy fontos feltétele: le kell mosnunk azt a gyalázatot, amely évszázadok óta beszennyez minket. Ez a gyalázat nem más, mint a szolgaság, az idegen iga alatt való görnyedés, amely több száz éve tart, azóta, mióta nincs független magyar állam. Ezt az igát kell lerázni, hogy a magyar név, amelyet őseink híressé tettek bátor harcaikkal, megint szép legyen.

Petőfi teljesen biztos abban, hogy ez a szép jövő eljön egyszer, ezért tud ilyen lelkesen és optimistán beszélni róla, és ezért jelenti ki olyan határozottan, hogy „Lemossuk a gyalázatot!”. A reformkor költőivel ellentétben ő nem fenyeget nemzethalállal: más alternatíva nincs a versben, csak a sikeres harc és a kivívott szabadság.

Petőfi nem tud elképzelni mást, és nem is akar, szándékosan ilyen optimista, hiszen az a célja, hogy lelkesítse, bátorítsa, tettekre sarkallja az embereket. Ehhez pedig az kell, hogy ők is higgyenek benne, hogy a sötét, szolgasággal eltöltött századok után végre eljön a szabadság és a világosság kora.

A tömeg, amely ezt el is hiszi, ismét rádörgi a refrént:

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Itt akár be is fejeződhetne a költemény, megnyugtatóan és felemelően érne véget. Petőfi azonban a jelen értékelése és múlt felidézése után a távoli jövőt is meg akarja mutatni.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!