Petőfi metaforái rendkívül szemléletesek és érzékletesek, aminek a konkrétság az oka: az elvontabb fogalmakat (elmaradottság, tehetetlenség, emberi természet, múlt) konkretizálja, a fantázia számára könnyen megragadhatóvá teszi.

A vers célja az, hogy eszméket népszerűsítsen, ezért van akkora szónoki erő benne. Petőfi közel akar férkőzni a hallgatóság lelkéhez, ezért az érzelmi hatást sokféle stiláris-esztétikai elemmel fokozza: erősít, aláhúz, kiemel és felfokoz, növelve a meggyőzés hatékonyságát.

A retorikai elemek közül a legősibb, legegyszerűbb típusokat használja: ismétlés, ellentétezés, kérdés, felkiáltás. Az agitatív szándékról a mondatok igeideje is árulkodik: három kivételével az összes ige jelen időben áll.

A Magyar vagyok verselése időmértékes, Petőfi szabályos, tiszta ötös jambusokat használ, s pontosan megtartja a sorok szótagszámát. Néha, főleg azokban a sorokban, ahol fellobbannak az indulatok, egy-egy élénkítő hatású trocheussal töri meg a jambusok és az azokat helyettesítő spondeusok (néha pirrichiusok) sorát. Versszakonként 1-2 trocheust találunk, kivéve az utolsó strófát, ahol 4-et.

A versmondatok többnyire egybeesnek a sorhatárokkal, áthajlás ritkán fordul elő, és azok sem bontják meg a ritmikai tagolódást. A költő által használt szavak többsége rövid, sokszor csak egy vagy két szótagos, ami felgyorsítja a vers tempóját. (Hosszabb szavak többnyire ott vannak, ahol mélyebb a mondanivaló, pl. a 2. versszak első felében.)

A mondanivaló evidens voltának érzetét Petőfi szabályos szerkezettel és tiszta rímekkel (komoly-mosoly, szemem-nemzetem) igyekszik fokozni.

Általában sok igét szokott használni verseiben, de ez a mű fogalmi jellegű, nominális stílusú, kevesebb ige van benne. A szófajok közül a főnevek száma a legnagyobb, és a határozószóké is magas.

Gondolatait Petőfi a legtermészetesebb, legegyszerűbb szavakkal igyekezett tolmácsolni: szókincse teljesen átlagos, a mindennapi beszélt köznyelv szavaival él. Idegen szót, tájszót vagy archaizmust nem használ, és nyelvújítási szót is alig.