Petőfi Sándor: Magyar vagyok (elemzés)
A 3. strófa a hajdani nemzeti nagyságot, az ősi dicsőséget idézi fel nosztalgikus hangnemben. Petőfi kedvelt metaforái is megjelennek benne, és megint csak a nagyítás, a fokozás célját szolgálják, a grandiózusság érzetét keltik (pl. „múltnak tengerén”, „egekbe nyúló kősziklák”).
Van egy metafora, amely a költő személyes múltjára is utal: „Európa színpadán mi is játszottunk.” A „színpad” szó felidézi bennünk Petőfi vándorszínészi pályafutását, aki nagyra tartotta a színészi hivatást.
A nagyítás a szerepe a versszakot záró hasonlatnak is („Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, / Mint a villámot éjjel a gyerek”), melynek intenzitását a „föld” metonímia erősíti.
Itt a vers a hagyományos nemzetszemléletet tükrözi: reformkori költőink is a jelen kicsiségéért, a nemzeti méltóság megtiprásáért a múlt nagyságában kerestek vigaszt.
Ez egyrészt öncsalás, illúziókergetés volt, hiszen a múlt kimagasló katonai erényeit a jelen nem tudta produkálni. Másrészt viszont ösztönző erőt adott, serkenteni lehetett vele a létében fenyegetett nemzetet a megújulásra, a polgárosodásra.
A költőelődökhöz hasonlóan Petőfi is büszkén tekint a nemzeti múltra, ő is felsorolja az egykori harci erényeket, még át is veszi a nemesi nacionalizmus egy-egy szólamát, pl. már Berzsenyinél is szerepel a „bajnok nemzetem” kifejezés.
Leghangsúlyosabb talán a „világrettegtető nemzet” toposza, amely már Anonymus és Kézai gestái óta elterjedt a hazai történetírásban. Világrettegtető nemzet voltunk, vagyis a magyaroktól mindenki félt: évszázadokon át erre alapult a magyar nemesség más népekkel szembeni felsőbbrendűségi érzése. Petőfi ezt a toposzt akármelyik korabeli tankönyvben, történelemkönyvben megtalálhatta.
Láthatjuk, hogy Petőfire hatott a kor nemesi nemzetfelfogása, nála is megvan a múltba tekintő büszkeség stb., de ő ezt a szemléletet meg is tudta haladni. Hogy miként, arra a 4. versszak világít rá, mely tartalmilag ellentétes az eddigiekkel.
Eddig a költő dicsérte hazáját és nemzetét, most jön a kritika. Petőfi is felteszi azt a szónoki kérdést, amelyet Berzsenyi, Széchenyi, Wesselényi, Kossuth is feltettek: „Mi mostan a magyar?” Válaszol is a kérdésre egy erőteljes költői képpel, amelyben kérlelhetetlen ítélet fogalmazódik meg: „Holt dicsőség halvány kísértete; / Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar / – Ha vert az óra – odva mélyibe.”
Ez egy hallatlanul kifejező, látomásos erejű kép, melyben el van rejtve egy ellentét (föltűnik-lebúvik), s amelynek részletes kibontása sorokon át folytatódik. Ez a kép ugyanúgy erősíti a vers szónokias jellegét, ahogy az első sor költői kérdése („Mi mostan a magyar?”) és az 5. sor felkiáltása („Hogy hallgatunk!”).
Petőfi elsősorban a magyarság „hallgatását” bírálja, amin tehetetlenséget, tunyaságot, a cselekvés elmulasztását kell érteni. A mozdulatlan hallgatás az egyik leggyűlöltebb jelenség volt a költő számára.
Tehát, akárcsak a költőelődöknél, a jelenlegi tehetetlen kor van ellentétbe állítva a múltbeli nemzeti nagysággal. A múlt aktivitása, életereje még kontrasztosabbá teszi a jelen passzivitását, mozdulatlanságát.
A költő itt már teli van haraggal, indulattal: a vers is háborgóvá, zaklatottá válik, az eddigi strófák nyugalma, összeszedettsége megbomlik, a versmondatok egymásra torlódnak.
Az utolsó két sorban Petőfi a süllyedés okozóit is megnevezi: „S saját testvéreink, kik reánk készítik / A gyász s gyalázat fekete mezét.” Ezek a „saját testvéreink” természetesen azok a magyarok, akik ellenzik a reformokat, a sokat sürgetett szociális változásokat (jobbágyfelszabadítás stb.).
Petőfinél ritkák a színek, de ebben a strófában megjelenik egy színkontraszt: a „halvány kísértet” fehér, és a „gyász s gyalázat” fekete színe közt feszül ellentét.
Petőfi felismerte, hogy a magyarság megosztott, a nemzet nem egységes, ketté van hasadva, és ez a megosztottság társadalmi alapú. A „testvéreink” szóhasználat ugyan kicsit tompítja a kritika élét, de nyilvánvaló, hogy Petőfi azok mellett áll ki, akikre gyász és gyalázat vár, vagyis a néptömegek mellett, és azokat bírálja, akiknek lehetőségük volna a dolgokon változtatni, de nem teszik, vagyis a nemesi osztályt,
Nemcsak a nemesi nemzet koncepcióját utasítja el (nála a nemzet fogalmába már a nép is beletartozik), hanem még a haladó szellemiségű nemesi ellenzék belpolitikai programját is. Ez a következő, záró strófából derül ki.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
Hozzászólások
Petőfi Sándor: Magyar vagyok (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>