Az 1. versszakban a költő elfogultan magasztalja szülőhazáját, Magyarországot: dicséri természeti gazdagságát, a hazai táj szépségét, a hegyeket és az alföldet. Úgy dicséri Magyarországot, hogy közben kiemeli a többi ország közül, megkülönbözteti a világ többi részétől: „Egy kis világ maga.” Kijelentéseiben fölény és felsőbbségtudat érződik.

A költő rajongását már az első sorokban túlzások, szinte hiperbolikus kifejezések érzékeltetik: az első 4 sor 3 túlzást tartalmaz, amelyek egymást erősítik: „Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy terűletén. / Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, / Ahány a szépség gazdag kebelén.”

A strófa második felében egy olyan ellentét tűnik fel, amelyet Petőfi nagyon kedvelt: bérc-rónaság ellentéte. „Van rajta bérc, amely tekintetet vét / A Kaszpi-tenger habjain is túl, / És rónasága, mintha a föld végét / Keresné, olyan messze-messze nyúl.” Mindkét szóképnek nagyító szerepe van: a bérc függőleges irányban, a rónaság vízszintes irányban kelti a végtelenség illúzióját.

Költői képeit Petőfi a természet köréből veszi, megszemélyesítései (tekintetet vét, keresné) a mozgás képzetét villantják fel. Van egy metonímián alapuló megszemélyesítése is az utolsó sorban (kebelén), amely a hazához mint szülőanyához fűződő érzelmeit fejezi ki.

Az, ahogy az 1. versszakban magasztalja a hazát, nem áll messze a feudális kor önmagasztalásaitól. Már a középkor történetíróinál sztereotípia volt az, hogy „a tejjel-mézzel folyó Pannónia” földi javakban bővelkedő Kánaán, amelynek értékei minden más országét felülmúlják: honfoglaló őseink Európa legszebb, legtermékenyebb, természeti kincsekben leggazdagabb földjét foglalták el nekünk.

Petőfi rajongása a hazai táj iránt ugyanakkor nem kirekesztő jellegű: igaz, fölébe emeli Magyarországot a világ többi részének, de ezzel nem lebecsülni akarja más országok szépségeit, hazaszeretete nem irányul senki ellen. Az a közvetlenség és természetesség, amivel szeretetét kifejezi, jól mutatja ezt.

A 2. strófában a táj lakóit, a magyar embereket jellemzi, természetüket, jellemüket, azaz a nemzeti karaktert. Petőfi a tipikus magyar embert a saját képmására teremti meg, vagyis a magyarság nemzeti karakterjegyeit a saját egyéni karaktere, jelleme után festi meg.

Egy hasonlattal nyitja a jellemzést: „Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai”. Ez a hallásérzetre ható kép már oldottabb, meghittebb hangulatot áraszt, érzékeltetve a költő kedélyállapotát. A hanghatások, az akusztikai érzetek nemcsak itt, hanem a 2. versszak 4. és 6. sorában is meghatározóak (nevetés, sírás).

A vallomásos jelleg ezután ellentétekkel folytatódik: „Ajkamra fel-felröppen a mosoly, / De nevetésem ritkán hallani.” A mosoly és a nevetés szembeállítása az öröm-bánat ellentétpárt nyomatékosítja, amelyet a költő legalább annyira kedvelt, mint a bérc-rónaság ellentétét.

Petőfi szerint tehát a magyar ember komoly természetű, ritkán nevet: amikor öröm éri, inkább sírva fakad, viszont amikor bánata van, vidámnak próbál tűnni, mert büszke, s nem akarja, hogy mások sajnálják. „Ha az öröm legjobban festi képem: / Magas kedvemben sírva fakadok; / De arcom víg a bánat idejében, / Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.”

Vagyis Petőfi komolynak, sírva vigadónak és büszkének tartja a magyart, saját alkatával, habitusával azonosítva a nemzetet.

Ez a nemzetkarakterizálás is a reformkor törekvéseiből nőtt ki: a nemzet megújítása érdekében a nemzeti sajátosságok, az eredeti vonások, az önállóság igazolására akkoriban nagyon szerettek nemzetjellemtani megállapításokat tenni. Kölcsey például a magyarság melankolikus temperamentumát hangoztatva vitába szállt Szemere Pállal, aki szerint a magyarság vidám természetű.

Kossuth nemzetjellemzése áll legközelebb Petőfiéhez, aki szintén bús komolyságról, ugyanakkor bizonyos kedélyességről, hévről beszélt.

Ezek a nemzetjellemtani sztereotípiák (különösen a sírva vigadás) akkoriban közkeletűek voltak, s a költő, mivel azonosulni akart nemzetével, ezeket a tulajdonságokat saját magára is rávetítette.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!