A versben nagy feszültség, nyugtalan vibrálás és sodrás érezhető. Ezt négy tényező idézi elő:

1. a vers retorikus jellegű, szónokias, agitatív alkotás. A költő E/1. személyben szólal meg és élőbeszédszerűen fordul a tömegekhez, egy elképzelt közönséghez, mintha egy köztéri szószéken állna.

A versnek valamiféle eszméltető, tudatosító jellege is van: mintha Petőfi valamiről meg akarná győzni vagy fel akarná világosítani hallgatóságát, egy szilárd, kemény álláspontot közöl velük, ami nem pusztán vélemény, hanem már politikai program. Ezt már-már szentenciózusan megfogalmazott tételei is jelzik.

A költő olyan határozottsággal és öntudattal, olyan kategorikusan, ellentmondást nem tűrően fejti ki nézeteit, mintha vitatkozna valakivel, mintha másfajta nézetek ellenében kellene megfogalmaznia a magáét.

2. a vers két pólus, egyén és közösség között hullámzik, mivel a költő úgy fogja fel a közösség ügyét, mintha az ő legszemélyesebb ügye volna. Saját magát mintegy a nemzet képviselőjének tekinti, ő reprezentálja a nemzetet. Nemcsak azonosnak, de egyenrangúnak is tekinti magát a nemzettel.

Ennek eredményeként az objektív eszmék átitatódnak szubjektivitással: a költő lelkiállapota, személyisége rányomja bélyegét az általa közvetített véleményre.

3. a vers szervezőelve a nagyság képzete: a nagyság körülményei, feltételei és a lehetőség elmulasztásának számonkérése.

Petőfi a saját közösségét (a magyar nemzetet) az erkölcsi eszmények és a társadalmi igazságosság csúcspontján szeretné látni. Persze a valóság és az ideálok közt nagy a szakadék, a költő monumentalitásra vágyik és kisszerűséget lát. Emiatt csalódott, emiatt háborog, emiatt gyötrődik.

Nem csoda, hiszen egyénileg is nagyra hivatottnak érezte magát, és a forradalmi eszmék is ösztönözték a nagyságra való törekvést.

4. régi és új eszmék keverednek a versben: a hagyományos és a forradalmi ideológia is teret kap, de a vers meghaladja a nemesi reformpolitika eszméit.

Petőfi összeolvasztja a régebbi feudális korszak – általa elutasított-megtagadott – rendi nemzetfelfogásának legismertebb közhelyeit az új, forradalmi demokratikus nemzetfelfogással, de úgy, hogy az utóbbi, a plebejus hazaszemlélet kap nagyobb hangsúlyt. Eközben élesen kritizálja a polgári fejlődés útján éppen csak elindult nemzetet és a magyar társadalmat.

Ráadásul a nemzet fogalmához az emberi egyetemesség képzetét is társítja (amelyben az emberiség, a világ és Európa jelenik meg).

A vers ünnepélyes, emelkedett hangulatú és mély érzelmeket tükröz. Nagy érzelmi vihar, magas hőfokú szenvedély kap benne kifejezést, ugyanakkor ez a belső háborgás a mű szerkezetén nem vehető észre: a költő átgondoltan, tudatosan építette fel a verset, amely szerkezetileg három egységből áll (ez a hármasság a tézis-antitézis-szintézis hármassága szerint alakul).

Az 1. egység (1-3. strófa) a költő szeretetét fejezi ki a haza és a szülőföld iránt, eszményíti a magyar nemzeti karaktert és hódol a múlt nagysága előtt.

A 2. egység (4. strófa) a dicső múlttal szembesített gyalázatos jelent írja le a „Mi mostan a magyar?” híres kérdésre válaszolva.

A 3. egység (5. strófa) az előző két egység tanulságát levonva az európai haladást állítja példaként a nemzet elé, amely ennek révén meg fog újulni, végül a költő a létrejövő új nemzet iránti rajongó szeretetét vallja meg.

Rendszerint Petőfi a strófák első két sorában nevezi meg azt a gondolati tételt, amit az adott strófa kifejt. Célja az agitálás, a meggyőzés, ennek érdekében harmonikusan építi fel érveit és szilárd verskompozíciót alkot.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!