Az elemzés vázlata:

● Bevezetés
● A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
● A vers elemzése 

A Magyar vagyok című vers 1847 februárjában íródott, s júniusban jelent meg a győri Hazánk című lapban. (Petőfi saját folyóiratalapítási kudarca után ezt a sajtóorgánumot szemelte ki a fiatal írók demokratikus szervezkedése számára: sok forradalmi verse jelent meg itt).

1847 olyan év volt, melyben a hazai társadalmi ellentmondások kiéleződtek. Éhínség pusztított az országban, mert évek óta rossz volt a termés. Egyre nagyobb lett a nyomor, Pest-Buda utcáin éhenhalt emberek feküdtek. Ez olyan probléma volt, amiről beszélni kellett. Februárban jelent meg Táncsics Mihály tudósítása névtelenül, báró Eötvös József pedig cikksorozatot írt, melyben elemezte az okokat.

Petőfi haragot érzett a társadalom ellen, de nemcsak emiatt. A politikai élet aktuális eseményei is dühítették: megalakult ugyanis a konzervatív párt és meghirdette programját (konzervatívnak lenni abban az időben azt jelentette, hogy az adott személy az abszolút monarchiát és a Habsburg-kormányzat politikáját támogatja).

A nemesi reformpolitika hívei közül sokan és sok ellenzéki megye (amely addig szabadelvű volt, vagyis nemzeti függetlenséget és reformokat akart) az ő oldalukra állt. Ez okozta azt a csalódást Petőfinek, ami annyira kicseng a versből.

A Magyar vagyok feszültséggel teli lírai vallomás és egyben hazafias programvers, amely a költő forradalmi nézeteit, újfajta nemzetszemléletét hirdeti és amelynek egyes sorai szállóigévé váltak:

Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

A reformkor költőinek gyakran adott témát az, hogy a nemzet múltjára és főleg jelenére vonatkozó felfogásukat versben kifejezzék. Petőfi is számos költeményében nézett szembe vele.

Formailag a vers 5 strófából áll, a versszakok 8 sorosak. A kezdő sor is és a cím is a „magyar vagyok” állítást hangsúlyozza, amely minden versszak elején refrénszerűen visszatér. Ez az állítás is része Petőfi vallomásos, személyes jellegű, szubjektív, szenvedélyes költői megnyilatkozásának, amely abban a korban páratlanul merésznek számított.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!