Ezután következik a vers zárórésze, amelyben Petőfi visszatér a levélformához, és egy hagyományos levél szokványos záróformuláját alkalmazza:

E néhány sorral érd be most, öcsém.
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szivem repedne a nagy kín alatt.
Más levelem majd több lesz és vidám.
Isten megáldjon, édes Pistikám!

Első olvasatra fesztelennek, sőt, kedélyeskedőnek tűnik ez a levélzárás, hangulata a vers elejének pajkos-vidám keménységét idézi, de a család élethelyzetének az a felidézése, ami a versben megtörtént, más felhangot ad neki.

A zárlatban Petőfi nyilvánvalóan fesztelen akart lenni, de amit mond, amit megfogalmaz, abból hiányzik a harmónia, a vidámság. A szöveg is utal arra, hogy sötét gondolatokkal küzd a költő, így bár a verszene derűt, vidámságot sugall, valójában a kedélyesség csak látszat. Amikor szülei szomorú sorsára, nehéz jelenére és várható jövőjére gondol, Petőfi nem tudja megőrizni vidámságát.

A diszharmónia már az anya-motívumban is feltűnt, itt a zárlatban pedig fogalmilag is bevallja a költő, hogy csak szeretne vidám lenni, de akaratlanul is elkomorult:

És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;

Furcsa ez a két sor: olyan, mintha nem is Petőfi írta volna. Túlbeszélt, körülményeskedő, mintha csupán azért került volna a versbe, hogy meglegyen a kellő számú szótag. A sok mekegő „e” hang furcsa, diszharmonikus verszenét eredményez, azonkívül hangulatával groteszkül elüt a sorok fogalmi tartalmától, az elkomorulástól.

A két sor közötti éles áthajlás (amely egy összetett állítmány névszói és igei részét vágja ketté: fekete – lett) szintén figyelmeztet rá, hogy valami nincs rendben.

Kérdés, hogy a költői erő „meggyengüléséről”, az alkotói érzék megbicsaklásáról, hibáról van-e itt szó, vagy tudatos manőverről. Ha hiba lenne, az a vers egészének a hitelét meggyengítené. Nyilván nem az.

Ez a döccenés inkább egy ironikus akusztikai, ritmikai eszköz, amely zeneileg ellenpontozza, megkérdőjelezi a két sor gondolati tartalmát, az elkomorulást.

Arról van szó, hogy Petőfi a vers zárlatában egy tapasztaltabb, érettebb lírai magatartást mutat, mint a vers elején. Itt már számol a rossz lehetőségekkel (anyja halálával) is, és megvan a kellő magabiztossága ahhoz, hogy elbírja a dilemmákat, a sötét gondolatokat is.

Sőt, a zárlat lírai énje még arra is képes, hogy kívülről, hamiskásan, öniróniával szemlélje saját magát, miközben ezekkel a fekete gondolatokkal vívódik.

De ezektől a komorabb színektől függetlenül az István öcsémhez alapvetően kedves, derűs költemény, ritka gyöngyszeme a magyar irodalomnak.

A verszárás korántsem pesszimista végkicsengésű: a költő vidámabb és hosszabb leveleket ígér öccsének. Hangja is kedélyes, közvetlen, becéző, pajkos. Ez arra utal, hogy Petőfinek a komor árnyakkal is megküzdő, a tudat alatti szorongásokkal is megbirkózó természete felülkerekedik a negatív gondolatokon.

(Most még a Felhők-ciklus előtt vagyunk, de hasonló az a folyamat, amin Petőfi keresztülmegy ebben a versben, és amin majd később a Felhők-lelkiállapotból való kiemelkedéskor fog végigmenni.)

Tehát arról van szó, hogy a verset nyitó kamaszos játékosságtól, kedvességtől az élettapasztalat révén és a családi sors élményeinek tudatosításával Petőfi eljut egy érettebb, hitelesebb, megharcoltabb költői személyiségig.

A szülők sorsában megjelenő tipikus társadalmi élmény, a polgárosuló, dolgos, becsületes ember alulmaradása az élet harcaiban hozzájárult ahhoz, hogy Petőfi mint plebejus értelmiségi fiatalember később radikalizálódott és forradalmárrá érlelődött. Hazafiságérzése a család és a szülőföld iránti szeretetből is táplálkozott.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!