A vers hangvételében érezhető némi fölény is, ami a világlátott, történelmi hivatástudattal rendelkező, művészi forradalmat végrehajtó idősebb testvér fölénye.

Petőfi tudatában volt annak, hogy család és haza iránti kötelességeinek ő egy szinttel magasabb formában tesz eleget, mint István öccse. Ugyanakkor zavarta az a tény, hogy míg ő szabadon választott hivatást (ezért a szabadságért apjával is konfrontálódott), öccsének ez nem adatott meg, ami részben az ő hibája is. Gondoljunk csak bele!

A versben arra kéri öccsét, hogy tegye meg azokat a dolgokat, amiket ő nem tett meg, legyen „jó fiú”, mert ő nem tudott az lenni, legyen támasza a szülőknek, mert őrá nem számíthatnak. Ezzel morális értelemben kényszerhelyzetbe hozza Istvánt.

Istvánra hárult az a felelősség, amit bátyja lerázott: a fiatalabb testvér „kénytelen” volt segíteni a szülőket, „kénytelen” volt továbbvinni a családi vállalkozást és mészárosként dolgozni, mert Petőfi nem tette. Lelkiismerete nem bírta volna el, hogy a szülők támasz nélkül maradjanak, így gyakorlatilag nem volt választása.

Bár István soha nem panaszkodott, Petőfi nem tudta, erkölcsileg volt-e joga rákényszeríteni öccsére ezt a „munkamegosztást”, és ez okozott neki némi kételyt, vívódást, bizonytalanságot.

A másik fájdalmas pont a családtól való távolság: a költő szerette a szüleit és aggódott értük, de a távolból semmit nem tudott értük tenni. Keserű, önironikus, félszegen leplezett töprengése ezeket az aggasztó dilemmákat érinti. Többről van szó tehát a versben, mint a kötelező fiúi szeretet: sokkal többről.

Mivel Pesten maradt, Petőfi az otthon nélküli otthonosság élményét élte meg, közéleti tevékenysége és magánélete nem volt harmóniában egymással, ami szívszorító tapasztalatként vésődött a tudatába.

Átérezve a táv-szeretet dilemmáját, a költő az Egy estém otthon című versben látott ironikus egyedi ábrázolás helyett tipizálta apját, általánosított, saját szeretetét szülei iránt pedig művészivé tipizálta, magatartássá tette.

A 29-34. sorban Petőfi édesanyja iránti mélységes szeretetéről vall, és lelkére köti öccsének, hogy tartsa nagy becsben édesanyjukat. Egy anya szerepét, jelentőségét ugyanis csak akkor érti meg igazán az ember, amikor már nincs:

S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…

Itt az eddig is bensőséges érzelemvilágú vers tragikussá színeződik, hiszen Petőfi az édesanya halálának lehetőségét veti fel. Az aggodalom és a szeretet érzése sugárzik át ezekből a sorokból. Van egyfajta modern őszinteség is bennük: az édesanya halálától való félelem megvallásával Petőfi egy tudat alatti szorongást fejez ki nyíltan, amelyről az emberek általában hallgatni szoktak.

Ha belegondolunk, egy olyan felnőtt férfi játszik el anyja elvesztésének gondolatával, aki jól ismeri a családi melegség, az igazi otthon légkörét, aki az élet gondjai miatt konfliktust is megélt a családjával, de aki tudja, hogy semmilyen feszültség nem vezethet a családi kötelék végleges szétszakadásához.

Petőfi közéleti szereplőként is támaszkodott a családjára mint ami érzelmi biztonságot adott neki. A családban megélt válságok megedzették, még erősebbé tették a családon belüli kötelékeket. Magánemberként pedig a legintimebb családi lírában magasztalta ezt a köteléket.

Az anya-motívum is más Petőfinél, mint az addigi magyar lírában. Czuczor, Garay, Erdélyi János pl. általánosságban magasztalják az anyai szeretetet és áldozatvállalást, verseikben nincs meg az a személyesség, ami Petőfinél.

Erdélyi János a „példás anya” jellemzőit szedi versbe A család című biedermeier ódájában, amelynek egyik sora Petőfi versére is hatott. Családszemlélete Czuczor és Garay nyárspolgári idilljeihez áll közel.

Ezekhez az előzményekhez képest Petőfi komor és sötét „anya-himnusza” forradalmian újszerű volt.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!