Ezt a leíró, „epikus” részt egy töprengő-fohászkodó-perlekedő-elmélázó rész követi, a költő hangja egyre inkább elkomorul:

Mért nem szeret ugy engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes-örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
Most egyedűl ez keseríti meg.

Petőfi Istennel perlekedik, amiért nem adott neki lehetőséget, hogy édesapján segítsen, pedig nagyon szívesen megtenné. Jelenlegi nyugodt életét csak az keseríti meg, hogy apjának ilyen nehéz öregkor jutott osztályrészül.

Ezután az öccsét kezdi kérlelni és biztatni:

Tégy érte, amit tenni bír erőd;
Légy jó fiú, és gyámolítsad őt.
Vedd vállaidra félig terheit,
S meglásd, öcsém, az isten megsegít.

A fiatalabb testvér megtette azt, amire a bátyja kérte: komoly áldozatot hozott a szülők érdekében. Három gimnáziumi osztály elvégzése után félbeszakította tanulmányait, hogy apjának segítsen, pedig kitűnő tanuló, osztályelső volt.

1838-tól, amikor annyi csapás érte a családot, István volt az, aki segített apjának, ő járt a vásárokra, ő szolgálta ki az üzletben a vevőket, ő gondozta a kertet stb. Tudjuk, hogy Petőfi azért került összetűzésbe apjával, mert nem akart mészáros lenni. Öccse magára vállalta, hogy folytatja a családi mesterséget, és 1842-től 1845-ig ő egyedül vezette apja kunszentmiklósi mészárszékét.

Tehát Sándor bátyjával ellentétben igazi támasza volt szüleinek: ő állt helyt otthon, mialatt Petőfi előbb vándorszínészi, majd költői álmait igyekezett valóra váltani. Ez mégsem okozott feszültséget a két testvér között, sőt, bensőséges szeretet jellemezte kapcsolatukat.

Tüdőbajra hajlamos bátyjával szemben István igazi fenegyerek volt, már hatévesen szőrén ülte meg a lovat (a lovakat egyébként nagyon szerette, 1846-ban el is indult a József nádor kormányzóságának 50 éves jubileumára rendezett lóversenyen és ezüstérmet nyert). Valamikor 1846 és 1848 között ő is felvette a Petőfi nevet.

Bátyja biztatására még verseket is írogatott, pl. évődően kedves szeretettel versben válaszolt Petőfinek Sándor bátyámhoz címmel 1844-ben (az István öcsémhez analógiájára). Persze ő nem volt tehetséges, és azt a színvonalat soha nem érte el, amit a bátyja. Ezt ő maga is tudta, de azért később is megörökítette versben érzéseit, élményeit.

1848. júniusától önkéntes katonaként részt vett a szabadságharcban, először közlegény volt, de egy év alatt a századosi rangig vitte fel. Részt vett az isaszegi, váci, komáromi, budavári csatában, meg is sebesült, majd harcolt a Vág mentén, Komáromnál, Vácott, Debrecennél. Világosnál a 6. honvédzászlóalj tisztikarának tagjaként tette le a fegyvert.

A Petőfi név miatt nehéz sors várt rá. Mivel országos hírű, körözött bátyja helyett csak őt tudták elfogni, a megtorláskor rajta álltak bosszút. Az osztrákok büntetésből besorozták a császári hadseregbe közlegénynek, s osztrák uniformisban kellett szolgálnia 1851-ig. Miután leszerelt, hentesként dolgozott.

Barátságban volt Jókai Mórral és Gyulai Pállal, tagja lett a Petőfi Társaságnak, segített ápolni a Petőfi-kultuszt. Jó viszonyt ápolt bátyja apósával, Szendrey Ignáccal is, akinek közbenjárására nevelői állást kapott egy birtokon. Később Csákón lett egy nagybirtok ispánja, majd jószágigazgatója, amelyet mintagazdasággá fejlesztett.

Ő lett Sándor bátyja és Szendrey Júlia fiának, Petőfi Zoltánnak a gyámja is, akivel sok probléma volt. A fiú ugyanis nem tudott beilleszkedni új családjába, miután özvegy édesanyja másodszor is férjhez ment, és bizony méltatlan volt apja emlékéhez, mert csak az élvezeteket hajszolta. Ez bántotta Istvánt, aki próbálta gyámfiát szigorúan fogni, rendes embert nevelni belőle.

Magánélete szerencsétlenül alakult, mert amikor házasságot kötött, egy korábbi kapcsolatát nem tudta lezárni, ezért felesége két hónap múlva visszaköltözött a szüleihez. Hivatalosan soha nem váltak el, így volt is felesége meg nem is, és soha nem lett saját családja. Ez a szerencsétlenség élete végére komorrá és zárkózottá tette.

Hirtelen halt meg 54 évesen, a Petőfi család többi tagjával közös sírban nyugszik a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben (régi nevén Kerepesi úti temetőben), ahová 1908-ban temették. Jó ember volt, érdemes megőriznünk az ő emlékét is.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!