Petőfi Sándor: Füstbement terv (elemzés)
A 3. versszak már határozottan feszültséget hordoz, hiszen megtudjuk, hogy a költőnek számtalan szebbnél-szebb gondolat jutott eszébe, de egyik mellett se tette le a voksát:
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
Ide a 3. strófa utolsó 2 sorába tér-idő kontrasztot sűrített bele Petőfi, a futó szekér és a megálló idő képében.
Meglehetősen újszerű gondolat volt abban a korban, hogy az ember másként is tudja érzékelni az idő múlását, mint a valóság. Ha izgatottak vagyunk, nagyon várunk valamit, akkor úgy érezzük, hogy lassabban telik az idő, ha boldogok vagyunk és jól érezzük magunkat, vagy nagyon belemerülünk valamibe, akkor meg észrevétlenül elszalad az idő.
A költő nagyon várta a találkozást édesanyjával, ezért bár a szekér sebesen haladt vele, és tudta, hogy az idő is múlik, úgy érezte, mintha állna az idő, és ő se haladna semmit.
A helyzet megoldását az utolsó strófa hozza el, a költő hazaér, s a feszültség feloldódik:
S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.
A vers csattanója az, hogy az út során megfogalmazgatott szép szavak közül egy sem jön a költő ajkára a viszontlátás pillanatában. Örömében, meghatottságában mindent elfelejt, amikor édesanyját meglátja. Ez a néhány sor az anya iránti gyermeki szeretetnek nagyon szép megfogalmazása.
Figyeljük meg nyelvtani szempontból is az utolsó strófát! Első és második sora ép, teljes mondat, bár a vershelyzet miatt mindkettő félbemaradtnak, töredékesnek hat (amit a végére tett három pont is jelez).
A 3. sorban pedig nyilvánvaló a megszakítottság, a mondat kettészakad. Petőfi célja ezzel az, hogy a hangsúly a „szótlanul” szóra kerüljön, amely ugyanúgy kulcsszava a versnek, mint az első versszakban a „hazafelé” szó volt.
A három pont az elhallgatást jelzi tipográfiailag, ami a gondolatok megszakadása miatt történik. A költő azért hallgat el, mert érzelmei olyan erősek, hogy azt már nem lehet szavakkal kifejezni. A kifejezhetetlenség motívuma régi toposz.
A vers utolsó sora pedig egy hasonlat, amely az egész szituáció megoldása lesz. És bizony rá kell döbbennünk, hogy a versben ez a hasonlat az egyetlen szókép… Itt érződik, hogy azért mégiscsak költeményről van szó, mert az 1-3. versszak nem tartalmaz képeket: teljesen olyan, mintha prózát olvasnánk. Élőbeszédszerűen egyszerű, közvetlen, természetes, szókép nélküli.
A verset záró hasonlat természeti kép (S én csüggtem ajkán… (…) / Mint a gyümölcs a fán), amely azért nagyon találó, mert Petőfi korában két közmondás is létezett, amely a fáról és a gyümölcséről szólt, és belejátszik a vers jelentésébe.
Ma is közismert a „nem esett messze az alma a fájától” mondás, amit akkor szoktunk használni, amikor valaki olyasmit tesz, amit apja vagy anyja is tenne, azaz viselkedése, jelleme nagyon hasonlít a szülőéhez.
Petőfi korában a „gyümölcséről ismerni meg a fát” mondást használták, és még egy olyan mondás is létezett, hogy „legkésőbb érő gyümölcs a gyermek”.
Gyakorlatilag az összes közmondás a szülő-gyerek viszonyra vonatkozik, amiről a vers is szól. Ezeknek a közmondásoknak az igazságával és örökérvényűségével is telítődik a költemény azáltal, hogy Petőfi édesanyját fához, önmagát pedig a fa gyümölcséhez hasonlítja.
A mű végén a költő érzelmekkel telve hazatér, és szótlansága érzelmei mélységét és erejét fejezik ki: anyja iránti gyöngéd szeretetét tükröző verse a szülő iránti gyermeki szeretet egyik legszebb költői megfogalmazása irodalmunkban.
Hozzászólások
Petőfi Sándor: Füstbement terv (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>