A Felhők hangulata, hangvétele

A ciklus meghatározó vonása Petőfi önszemléletének és világszemléletének elbizonytalanodása, és az ebből fakadó „világfájdalmas”, elégikus-tragikus hangvétel. Mivel a Felhők az értékválság versei, hangulatuk rezignált, szomorú. Az értékválság egyik fő jele a célok és vágyak hiánya, az élet értéktelennek látása, a kiszolgáltatottság érzése.

Petőfi nemcsak kedvetlen volt, hanem tehetetlennek, kiábrándultnak és elkeseredettnek érezte magát, ami halálvíziókat, a pusztulás képeit hívta életre költészetében.

Fájdalma hol gúny, hol borzongató nevetés, hol világfájdalom formájában fejeződik ki. Hasonló érzelmekkel találkozunk, mint Kölcseynél a Vanitatum vanitasban.

Ugyanakkor Petőfi még vívódásai közepette is olyan embernek vallja magát, aki teljes életet él, megveti a nemtörődömséget, fogékony a jóra, az igazra.

A Felhőkbe a ciklus jellegadó versei mellett néhány olyan költemény is belekerült, amelyek hangulata üdébb, rendezettebb (Elváltam a lyánykától…, Amott a távol kék ködében…, Mi szebb, mint…, Mintha a nagy, nehéz…).

Petőfi ezúttal nem a népdalokról vesz mintát, sőt, eljut addig, hogy megtagadja ezt a műfajt, általában a dalformát is elutasítja. Ez határozottan jelzi a művészi válságot, a meghasonlottságot, amitől szenvedett.

A zaklatott lelkiállapot a szabálytalan formákban, a töredékességben is kifejeződik és abban is megnyilvánul, hogy a versek gyakran lezáratlanok. A ciklus tehát sok töredékből áll, és ezek a töredékek egységet alkotnak: a versek a vázlatosság benyomását keltik és egymásra utalnak.

A népdal kötött formájával szemben a Felhők-ciklus versei nagyon változatosak, már-már szabadvers jellegűek. Petőfi sokféle versformát használ, s a szabálytalan formák mind belső nyugtalanságról vallanak. Kerüli a zeneiséget, laza jambusokban, tömören, epigrammaszerűen fogalmaz.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!