Az én szívem…

Az én szivem egy földalatti lak,
Sötét, sötét!
Az öröm egy-egy fényes sugarat
Csak néha vét
Mélyébe e földalatti háznak.
Ez a fény is csak azért pillant bele,
Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak,
Mikkel televan, tele!

Az én szívem… kezdetű versben a költő saját szívét egy földalatti lakkal, sötét odúval azonosítja, ahová alig jut be fény. Az ő szívébe alig ér el „az öröm egy-egy fényes sugara”.

Olyankor is a fény csak az ott tanyázó szörnyeket világítja meg, melyekkel ez a szív tele van. A sötétséget Petőfi ismétléssel nyomatékosítja (2. sor: „Sötét, sötét”), és ehhez a sötétséghez félelem tapad, ezt a félelmet jelzik a sötétben tanyázó szörnyek.

A sötétséggel, akárcsak A bánat egy nagy oceán… kezdetű versben, itt is az öröm áll szemben, amelyet a fény szimbolizál. A sötétséggel tele van a szív, az öröm sugara azonban ritka és kicsi („egy-egy fényes sugarat / csak néha vét” ).

Fönséges éj!

Fönséges éj!
Az égen tündökölve ballag
A nagy hold s a kis esti csillag.
Fönséges éj!
A harmat csillog a gyep bársonyán,
Bokor sátrában zeng a csalogány.
Fönséges éj!
Az ifjú mostan megy szeretője után…
S most megy gyilkolni a zsivány.
Fönséges éj!

Más versekben a költő szándékosan félrevezet minket, csak azért, hogy egy hirtelen fordulattal mindent visszájára fordítson, amit addig mondott.

Például a Fönséges éj! kezdetű versben négyszer nevezi az éjszakát fenségesnek: háromszor úgy, mintha valóban úgy gondolná, hogy az éj fenséges, és ezt pozitív képekkel támasztja alá (csillagok, hold, harmat, csalogány). Ám a verset záró „Fönséges éj!” már gúnyos hangú, hiszen a szeretők is éjszaka találkoznak és a rabló is éjszaka megy gyilkolni.

Barátaim megölelének

Barátaim megölelének…
Szivökhöz nyomták szívemet;
Bennem mi boldog volt a lélek!…
Később tudám meg: mért öleltenek? –
Azt tapogatták, míg öleltek:
Hol van legfájóbb része e kebelnek?
Hogy gyilkukat majd odadöfjék…
És odadöfték!

Ugyanezt a szerkezeti elvet figyelhetjük meg a Barátaim megölelének kezdetű versben. A baráti ölelés, ami boldogságot adott a költőnek, átértékelődik: gyilkos öleléssé válik, amikor a lírai én később rájön, milyen szándékkal ölelték meg őt a barátai.

A gyenge pontját akarták kikutatni, és ahol a legsebezhetőbb, oda döfték gyilkos fegyverüket. A barátokban való csalódás hangja szólal meg nagy erővel a műben.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 14. oldalra!