Itt állok a rónaközépen…

Itt állok a rónaközépen,
Mint a szobor, merően.
A pusztát síri csend födé el,
Mint elfödik a halottat szemfödéllel.
Nagymessze tőlem egy ember kaszál;
Mostan megáll,
S köszörűli a kaszát…
Pengése hozzám nem hallatszik át,
Csak azt látom: mint mozog a kéz.
És most idenéz,
Engem bámul, de én szemem sem mozditom…
Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?

A „róna”, a „puszta”, az „alföld” motívuma már Petőfi korai költészetében is megjelent (pl. Hazámban, Pusztán születtem), és első jelentős tájversében, Az alföldben (1844) is ezt a tájegységet jeleníti meg.

Címe alapján az Itt állok rónaközépen… is lehetne akár tájvers, mondjuk olyanformán, hogy az első személyben megnyilatkozó beszélő szemlélődik a róna közepén, s leírja, amit lát. Azonban a vers nem tájvers, a pusztáról nem sokat tudunk meg belőle, csak annyit, hogy síri csend van. A szövegnek nem leíró jellege van, hanem a gondolatiság irányába mozdul el.

A romantika költészetében nem szokatlan az a gesztus, hogy a lírai én belehelyezi magát a tájba, amit leír, s a tér középpontjából (kitüntetett helyzetből) figyeli meg a környezetét. Itt is ez történik: a vers beszélője szobormereven („Mint a szobor, merően”) áll a pusztán, amelyet síri csend borít, mint a halottat a szemfödél. Feltűnő a lírai én testhelyzete: mozdulatlansága és merevsége.

Alakja mintha odanőtt volna a földhöz, mozdulatlanságát az utolsó sorban is nyomatékosítja („szemem sem mozdítom”). Azaz tekintete is odatapad valamire, és mintha le lenne rögzítve, nem mozdul.

Szokatlan, hogy nem a tájat figyeli meg, hanem egy másik embert, és az is, hogy a pusztával kapcsolatban csak a neszek hiányát figyeli meg: ez a „síri csend” és a szemfödél-hasonlat (azaz a pusztának halotthoz, a csendnek pedig szemfödélhez való hasonlítása) azt jelzi, hogy a beszélő nem a külső világot írja le, nem arra figyel.

Sokkal inkább saját belső világát vetíti ki a pusztára: arra hívja fel a figyelmet, hogy lelkileg fel van zaklatva, és ez a zaklatottság az oka annak is, hogy a teste és a tekintete szobormerevvé válik.

A beszélő a messzeségben lát egy embert, aki éppen kaszál. Figyeli, ahogy megáll, hogy megköszörülje a kaszát, de a pengés hangja nem hallatszik el hozzá, csak a keze mozgását látja. Aztán a kaszás ember odanéz, és észreveszi a lírai ént, aki őt bámulja. A beszélő nem kapja el a tekintetét, nézik egymást…

A kaszáló ember alakja életképszerűen van megformálva, és cselekvésmozzanatai kellemetlen érzeteket keltenek.

A lírai hős ezt a kaszáló embert különös módon érzékeli: mivel túl messze van, sejtelmessé válik az a teljesen hétköznapi látvány, ahogy a másik kaszál, megáll, köszörül, keze mozog, idenéz. Ez a sejtelmesség a költői megformálásnak köszönhető: lassú tempó, írásjel („köszörüli a kaszát…”), csend érzete („nem hallatszik át”), kellemetlen hangzású mássalhangzók (sz, k, z).

A zárlatban a lírai én arról gondolkodik, hogy mit gondolhat a másik arról, hogy ő miről gondolkodik. Ez a csattanó nézőpontváltásra épül, amely azért különleges, mert a beszélő belehelyezkedik a másik ember szerepébe, ugyanakkor a másik ember szerepéből vissza is utal önmagára. Ez a körkörösség egyben „be is zárja” magát a gondolatot és még titokzatosabbá teszi a jelentést.

Ugyanakkor a költő feltehetőleg az olvasót is be akarja vonni a játékba. Az utolsó sor („Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?”) az olvasót is bevonja ebbe a különös „kapcsolatba”: mi is tűnődni kezdünk rajta, hogy a két egymást messziről néző ember mit gondolhat.

Talányos vers ez, lezáratlan, ki nem mondott gondolatok vannak benne. Az olvasónak kell folytatnia, ezért lelkileg felkavaróm feszültségkeltő hatású. A vers a magány és a közöny érzését szólaltatja meg.

A beszélő feltehetőleg a halálra gondol, mert a kaszáló emberről a „kaszás”, azaz a halál jut az eszébe. Ez persze a versben nincs benne, de ha belegondolunk a körülményekbe (halotti csönd, magány, mozdulatlanság), akkor valószínűnek tűnik, hogy a lírai én gondolatai az elmúlás, a halál körül forognak.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 13. oldalra!