Mögöttem a múlt…

Mögöttem a múlt szép kék erdősége,
Előttem a jövő szép zöld vetése;
Az mindig messze, és mégsem hagy el,
Ezt el nem érem, bár mindig közel.
Ekkép vándorlok az országuton,
Mely puszta, vadon,
Vándorlok csüggedetten
Az örökkétartó jelenben.

A Felhők egyik visszatérő fő motívuma az idő, amely fontos szerepet játszik a ciklus témái között. Az idő örökké folyik, ám a jelen csak egy pillanatig tart és teljességgel megragadhatatlan, szinte nem is létezik. Mindez megváltoztatja a történelemhez és a múlt értékeihez való viszonyt is.

Az egyik ilyen időt tematizáló verse a ciklusnak a Mögöttem a múlt…, amelyben a lírai én az élet vándoraként tűnik fel.

A  beszélő az idő három dimenzióját, azaz a múlt, a jelen és a jövő idősíkjait vonatkoztatja személyes életére.

A vers nyolcsoros. Szerkezete négy-négy sorának egymással ellentétes viszonyára épül.

Az első négy sor ellentétben áll a második négy sorral: az első négy sorból kiderül, hogy a beszélőnek a múltról és a jövőről pozitív képe van (saját múltjával és jövőjével meghitt, idilli viszonyt ápol), a második négy sor azonban azt érezteti, hogy a jelenről negatív tapasztalatokat szerzett, jelenbeli élethelyzetét problematikusnak tartja és elutasítja.

Tehát értékszembesítés történik a versben, melynek eszköze a költő képhasználata (múlt-erdőség, jövő-vetés; jelen-puszta, vadon). A képek pozitív vagy negatív értéktartalmát Petőfi jelzőkkel (szép kék, szép zöld) és határozószókkal (messze, közel) erősíti meg.

Maguk a képek nem egyéni metaforák, inkább őskép-, vagy toposzszerűek. Az erdőhöz a gazdagság, termékenység, a vetéshez a vágyak, a reménység, a pusztához pedig a kietlenség, üresség és tévelygés képzete társul.

A lírai én helyzete ellentmondásos, mert a vándorlás, az útra kelés térbeli mozgással, célirányosan történik, valahonnan valahová eljut az ember, ám az ő időben való mozgása lehetetlen. Ennek oka az, hogy a múlt kizárólag az emlékezet, a jövő pedig kizárólag a képzelet birodalmához tartozik, tehát egyik sem létezik konkrétan, valóságosan.

A múlt végérvényesen lezárult, már mögöttünk van, ezért „mindig messze” van, de „mégsem hagy el” soha minket az emlékek miatt. A jövő még előttünk van, „mindig közel”, de soha nem érjük el, mert amint elérnénk, jelen lesz belőle. Mindkettő velünk van, és még sincs velünk.

A jelent viszont, ami „örökkévaló”, azaz mindig velünk van, a lírai én sivárnak, pusztának, vadonnak érzi. Ez nyomasztó érzéseket, bizonytalanságot kelt benne.

Tehát a lírai én úgy érzi, az élet csak a mindenkori jelenben megragadható, mert a múltját csak az emlékezet által tudja felidézni, jövőjét pedig csak a képzelet által tudja megformálni. A romantikus individuum azonban boldogtalannak érzi magát a jelen valószerű világában, amely elől csak az emlékekben és a képzeletben talál menedéket.

Bár a vers az idő múlásáról szól, a lírai én nem a haláltól fél, nem az elmúlás miatt a szorong, hanem a tehetetlenség, a cselekvésképtelenség, a bénító magány és az egyhelyben járás őrli fel a lelkét.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!