Azt azonban nem lehetett állítani, hogy az európai forradalmak bukása ne lett volna csüggesztő hatással a magyarokra. Petőfi tudta, hogy lelket kell öntenie honfitársaiba, akiken már kezd erőt venni a kétségbeesés.

Ezért azt a módszert alkalmazza, amit cikkeiben is: előbb mélypontra visz, és onnan lendít fel bennünket újabb magasságok felé. A versben a 2. strófa után van ez a mélypont.

A költő mintegy átveszi a közvélemény, a kétségbeesettek hangulatát, kérdéseit, és a figyelmet a kételyekre irányítja, de csak azért, hogy aztán magabiztos választ adhasson rájuk, és biztatást nyújthasson az elkeseredett szabadságharcosoknak.

Újságcikkben így fogalmazott: „Azért félre az aggodalommal, mert az alaptalan, és félre a csüggedéssel, mert az férfiatlan.” A költemény 3. strófájában pedig így biztatja a magyarokat:

De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.

A harcoló magyarsághoz intézett költői kérdés valójában egy nagy erejű állítás: nem kell kétségbeesnünk és búsulnunk, ellenkezőleg, adjon erőt az a tudat, hogy egyedül maradtunk. Az erőteljes meggyőzési szándék érződik tehát ebből a kérdésből.

Eddig Petőfi általánosságban, elvi kérdésként (mondhatni objektíve, külső nézőpontból) értékelte az európai és a magyar helyzetet, innentől azonban átvált magyar szempontú megfogalmazásra.

Az „oh hon” megszólítás jelzi, ki a vers megszólítottja. Petőfi a magyarságnak, a harcoló nemzetnek címzi szavait: nyíltan és közvetlenül szól a magyar szabadságharcosokhoz, akikkel azonosul, így az Európa csendes, újra csendes egy agitációs beszédre is emlékeztet.

Miből vesszük észre az azonosulást? Eddig a költő harmadik személyben beszélt a magyarokról, most átvált többes szám első személybe. Ezzel jelzi, hogy önmagát is a magyar szabadságharcosok közé sorolja és osztozik a sorsukban, problémáikban, érzéseikben. Ezzel sorsközösségi érzést teremt önmaga és a nemzet között.

Fontos mozzanat, hogy a költő csak itt a 3. versszakban azonosítja magát a magyar szabadságharcosokkal, ugyanis az első két strófa helyzetfelmérése nem lett volna objektív, ha már ott megjelenik a magyar nézőpont.

Petőfi tehát megszólítja azt a közösséget, amelyhez tartozónak vallja magát. Figyeljük meg a szóhasználatot! Az „a magyar”, az „oh hon” kifejezések már közelebb állnak a nemesi költők szóhasználatához, mint Petőfi korábbi verseinek plebejus szóhasználata.

A „hon” szót például kifejezetten a reformkori nemesi hazafiság aurája lengi körül, és nem véletlenül használja Petőfi. A cél ugyanis az volt, hogy az egész magyarság fellelkesüljön és egy emberként harcoljon. Vagyis a nemzeti egység fenntartása volt a fő szempont, ezért Petőfi nemcsak a néphez szól a versben, hanem a nemesség felé is tesz egy gesztust.

Itt most nem a nép jogain és más plebejus szempontokon van a hangsúly, hanem a nemzeti függetlenségen, amely közös célja a népnek és a nemességnek. Akárcsak a Nemzeti dal esetében, Petőfi ezúttal is olyan verset alkotott, amely a nemesség számára is átérezhető és vállalható.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!