Petőfi gyávaságnak tartja, hogy az európai népek letették a fegyvert, de nem biztos, hogy igazságos velük, hiszen a harc feladása nem mindig gyávaság következménye: lehet éretlenség is (a társadalom még nem érett meg a változásokra) vagy lehet az ellenség is túlerőben. Petőfi azonban nem ismer mentő körülményt, ha meghátráló szabadságharcosok fölött kell ítélkezni.

Tehát nem a nacionalista gőg beszél belőle, amikor Európát ostorozza, hanem az a meggyőződés, hogy a szolgaság gyalázat és szégyen, függetlenül attól, hogy ki él szolgaságban. Mikor a magyarok „viselték a láncot”, saját honfitársait is ostorozta emiatt.

Figyeljünk fel a Nemzeti dal logikája és az Európa csendes, újra csendes nyitó gondolata közötti összhangra! Petőfi már a Nemzeti dalban megfogalmazta, hogy a szolgaságot nem szabad eltűrni, és ha egy nép több száz évig él szolgasorban, akkor az egy több évszázados gyalázat, amit csak a szabadság kivívásával lehet lemosni.

Mármost ha a magyarok a szabadságharcukkal lemosták a szégyent, abból az következik, hogy a többi népnek, ha ugyanezt nem tudja megtenni, a szégyenpadon van a helye. Petőfi tehát teljesen következetes, amikor az európai népek meghátrálását gyalázatnak és szégyennek tekinti. Az való igaz, hogy ítélkezik, de ennek az ítéletmondásnak van belső hitelessége.

Más kérdés, hogy erkölcsileg van-e joga Petőfinek az ítélkezésre. Ha abból indulunk ki, hogy nemcsak más népekkel, hanem saját hazájával szemben is kritikus, akkor igen.

Hiszen nemrég még ő maga hivatkozott a haladó Európára és kijelentette, hogy szégyelli magyarságát az itthoni elmaradottság miatt. (Magyar vagyok című versében írta: „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! / Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog.”)

Most azonban, hogy a helyzet megváltozott, Petőfi megengedte magának, hogy hazáját Európa fölé emelje, hiszen Magyarország nem hátrált meg: itt még folyt a küzdelem. Ismét az utolsó sorban hangzik el a lényeg: a „Magyar kezében cseng a kard”.

Vagyis a magyar szabadságharc jelenti most már az egyetlen esélyt arra a változásra, amelyet Európa nem tudott elérni, és ezzel a magyar forradalom felértékelődött. Egy európai méretű átalakulási folyamat részeként a magyar függetlenségi háború most már nemcsak a magyar társadalom ügye, hanem az egyetlen aktív, még élő forradalomként az európai társadalmak ügye is.

Ebből bizony kiérződik a nemzeti büszkeség és az önbizalom, bár a győzelmet Petőfi nem azért remélte, mert a magyart legyőzhetetlen népnek tartotta, hanem mert a világtörténelem tanulmányozásából azt a következtetést vonta le, hogy: „(…) minden eszme csak akkor győz, ha világméretűvé lesz, de akkor okvetlenül győz, akkor könnyebb magát a világot megsemmisíteni, mint azon eszmét kiirtani.” Ezt a gondolatot 1849. január 9-én írt cikkében fogalmazta meg.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!